Mikor tűnt ez jó ötletnek? #Korinthosz40

 Tette fel a kérdést tegnap drága barátnőm, teljesen jogosan. 😀

De őszintén megmondom, hogy annyira sietni kellett a nevezéssel, hogy nem gondoltuk ezt rendesen végig, csak mikor már nem volt visszaút. Persze onnantól kezdtem érezni én, hogy kemény éjszaka lesz ez és a megtalált beszámolok sem nyugtattak meg teljesen, de én naivan azért még mindig reménykedtem.

Annyira hirtelen ötlet volt ez az egész, hogy a felkészülést se tudtam kimaxolni, de Zoli megnyugtatott, hogy. "Hűvös nyugalommal, higgadtan beállhatsz a rajtzónába"



Na se nyugodt, se higgadt nem voltam éjfél előtt fél órával Keselyűs fogadó épülete előtt, miközben szanaszét zabáltak a szúnyogok. Szerintem ha kocsival mentünk volna, lehet elkezdem fűzni Tamást, hogy azonnal meneküljünk el innen, míg nem késő. Ja igen, Tamást is sikerült belerángatnom ebbe az egészbe pedig utál éjszaka futni, de Szekszárdot meg szereti, lehet ez döntött. 😜
Szóval ott álltunk, ettek a szúnyogok, én totál riadt fejjel próbáltam meggyőzni magam, hogy képes leszek rá, ő nyugtatott hogy hívjam nyugodtan még az elején és visszajön, velem fut. Én tudtam, hogy előbb szállok ki, mint végig szívja velem az éjszakát neki szinte séta tempóban... mert itt még nem terveztem, hogy én sétálni is fogok.

Elindultunk,29-en azt hiszem. Én szépen hátul maradtam, mögöttem még kb 2 ember volt, de nem akartam sietni, ráadásul 140-es pulzust írt elő Zoli. Cikáztak a gondolataim, nagyon nehezen szoktam meg a sötétség és a testlámpa fényének játékát és az ismeretlen, de láthatatlan környezet okozta bizonytalanságot. Viszont tudtam, hogy fejben erősnek kell lennem, különben baj lesz. Hamar szétesett a mezőny. Hiába tudtam, hogy előttem is vannak, már egyedül éreztem magam. Zenét nem mertem betenni, mert úgy gondoltam akkor jobban megijedek, például ha megelőz valaki. Ja persze mert én itt még elhittem, hogy majd jönnek emberek sorra és megelőznek, sőt abban bíztam, majd valakit követhetek.

Valahogy eltelt két frissítőpont, a másodikon már megkérdeztem, hogy itt még nem szállt ki sosem 40-es?
Félig még vicceltem. Volt egy rész, ahol szinte meggyőztem magam, hogy ez nem is olyan nehéz és a lámpa pont világít amennyit kell, de azt éreztem hogy eléggé koncentrálok, már kezdett a vállam-nyakam fájni, olyan feszülten mentem. Majd szép lassan elkezdtem rájönni, hogy te jó ég mi a bánatot csinálok én itt az éjszaka közepén. Mint egy rossz rémálom 😱 Elindult a lavina... Miért nem ér utol senki? nem jó irányba megyek? De előbb is volt felfestés, nem hiszem, hogy elrontottam. Nem akartam megállni a frissítés miatt, gondoltam majd a ponton, de ott csak vizet ittam, kezdtem szétesni. Kutyaugatás, na ez honnan jön? Kerítésen belülről? Hmm, tényleg azt beszéltük talán a táskán lévő síp elijeszti őket, na gyorsan előrángattam a sípot, megnyugodtam. Kutyák persze sehol. Néha picit megbotlottam, nem szoktam terepen futni, gondoltam el ne hasaljak. Illetve volt mikor azt gondoltam, ha elesek, lesz mire fogni ha feladom. Később ugyanígy voltam azzal is, hogy tulajdonképpen már azt sem bánnám ha valaki elrabolna 😁 Viszonylag gyorsan hergeltem be magam és löktem olyan mélyre, hogy oda valami csoda is kevés lett volna, hogy kihúzzon.

Itt már egy gélt és kis heed folyadékot azért bevittem és 17 körül lehettem, de egy viszonylag hosszabb szakasz jött a gáton CP pont nélkül. Na ez lehetett az utolsó döfés az agyamnak, mert itt már rég nem látott róka koma is előkerült, nem egyszer, többször. Semmi nem indokolta a hányást, így rájöttem, hogy ez most egy menekülési út csak, amit magamnak produkáltam. Sokra mentem vele, mert így sétálhattam sokat, mert a futástól egyből borult a gyomrom. Itt biztos voltam benne, hogy valahogy eljutok a következő pontig és ott befejezem. De basszuska... Meli, meg vár 31-nél, jaj oda de jó lenne eljutni. Gondoltam felhívom és szólok neki kiszállok, de ezt kockázatosnak éreztem, mert Tamáshoz nem juthat el a hír, hogy kiszállok. Az is eszembe jutott, ha kiszállok akkor semmi kedvem nem lesz gála vacsizni... na ezt tovább fűztem, hogy basszus amúgy itt senki se fél, csak én? Milyen nyomi vagyok basszus. Úristen micsoda hősök, ráadásul 160 és 80 kilométeren is. És miért nem érnek utol, ha sétálok? Most már tuti eltévedtem, de majd Cöge észreveszi, mert kaptam jeladót. Tényleg, lehet őt kéne felhívnom, de biztos elfoglalt. Szóval egy szó, mint száz vergődtem a saját magam által ásott gödörben. A sok séta miatt aggódtam, hogy a szintidő is veszélyben, de az annyira be van biztosítva, hogy erre se foghattam, hogy feladom.

A gyomrom szép lassan a helyére került és beláttam, hogy ennek a hisztinek semmi értelme és elkezdtem elhalkítani a gonoszokat odabenn. Jöttek a biztató gondolatok, hogy azért ezt nagy dolog lesz egyedül legyőzni, mert oké, hogy sokan vannak itt hősnők, de van olyan lány, aki ennek neki se indulna egyedül. Az is eszembe jutott, hogy Tamás tuti izgult egész úton és a végén nagyon fog örülni, hogy csak megküzdöttem. Na meg az sem volt utolsó szempont, hogy senki ne dörzsölje nekem a tenyerét, hogy na csak nem bírta... 😝
Jött a 25 körüli pont, de csak átmentem rajta, esélyt sem adtam a kiszállásra. Ráadásul jött a kedvenc és várva várt pont, Melindával és a szuper kedves Garmin csapattal. Itt még nem is sejtettem, mennyire felfognak tölteni érzelmileg. Azt hiszem innen már elkezdtem elhinni, hogy egyszer csak beérek. Valamikor megelőztem 1 srácot és egy 160-sal kerülgettük egymást, de senki nem ért utol. Aztán egyszer csak hallottam, hogy jön valaki és reménykedtem hogy na majd ő húz. Ahaaaa, hát Bódis Tamás jött 😎

Olyan érzés volt, mintha a gát sosem érne véget és baromi fárasztó volt azon a részen futni aszfaltbetyárként... Elkezdtem hallani Melindáék hangját, sikítoztak és már itt kirázott a hideg, picit furcsa is volt, hogy máris. A fenéket máris, még előre aztán vissza, kellett vagy 3 kilométer hogy lássam a fényeket, halljam a biztató kiabálásokat és A ZENÉNKET:

                        "Én ott leszek, mikor feladnád, mikor a fejedet lehajtanád"

Na itt eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad nem sírok, mert az most nem fér bele. Melinda azért megkönnyezte, hogy ott vagyok 💓 A Garmin csajok is körbe vettek és csak biztattak és jókedvre derítettek, eszméletlen jól nyomták! És jött a hír, Tamás 3. lett. Hát basszus, hirtelen minden értelmet nyert, mármint mennyire jó már, hogy nem tartottam fel. Miután Zizike és Anyukája agyon ölelgették a kis izzadt testem, Meli el is jött velem egy darabon,egyem a szívét, főleg hogy elkezdtek "kirugdosni" a többiek a pontról. Innen is köszi!

Na innen már nem voltak kérdéseim, tudtam hogy menni kell és lassan pirkadt is, szóval kezdett élvezetes lenni az egész. Na gyorsvonat ezután sem lettem persze. Főleg, hogy a frissítésem totál elcsesztem a nagy hiszti közepette. Tudtam, hogy vállalhatatlan vacak időm lesz, de azért én baromi büszke voltam magamra, hogy olyan mélyről egyedül kitudtam mászni.
Jött a sokat emlegetett emelkedő, tiszta borvidék verseny feeling, de már nem zavart, csendben és talán kicsit mosolyogva kaptattam fel az emelkedőn. Megint jött valaki mögöttem, hurrá. Na Csécseiteamből fürge lábú Drexler Gábor, k80 második helyén. valahogy most rá se volt kedvem csatlakozni 4 percesben 😋

És akkor végre, főtér, macskakő és a 41.2 kilométer végére pont került. Igaz kellett hozzá 5 és fél óra, de nem adtam fel! 

Öcsi és Cöge is ott várnak a célban, mosolyogva megölelnek,gratulálnak és fáradtságuknak nyoma nincs. Köszi nektek mindent, már értem miért áradozik erről a versenyről mindenki!🙏 Fantasztikus a support team az útjelölés is hibátlan, az esti bankett meg felteszi az i-re a pontot. Csendben mondom még csak, hogy erősen meginogni látszik, amit a beérkezés után mondtam.... csak vissza kell majd jönni időt javítani. 😝🙈

Köszönöm Csécsei Zolinak a rövid (kell nekem ilyen későn kitalálni), de tartalmas felkészítést.. legalább a statisztikán nem rontottam ;) De tekintve, hogy mára már nyoma sincs egy majdnem maratonnak, azért semmi nem volt hiábavaló! Megyünk tovább! 💪

BSZM2020 - akkor most ez mindkét nap több, mint egy maraton?

- Igen anya, ez több lesz mind a két napon, mint egy maraton... - Zajlott le köztünk nagyjából két hetente egy ilyen beszélgetés. Ilyenkor mindig hozzá tette anyukám, hogy azért az kurva sok lesz ám. Tudom.


És tényleg nem volt kevés :) Viszont mielőtt teljesen megszépül, gyorsan kiírom magamból.

Még a Berlini maraton előtt megnyílt a nevezés a Balaton Szupermaraton 2020-as versenyszámaira, nem tudom mi a fene ütött belém, de elkezdtem szemezni ezzel a 2 napos félbalatonnal. Végülis váltó volt már háromszor, egyszer páros is. Aztán ott pecsételődött meg a sorsom, mikor Bencével beszéltünk telefonon és a hangjában egy cseppnyi kétség nem volt, mondta hogy megy ő is, nevezzek be. Ezzel a lendülettel neveztem be Tamást is, így már tudtuk, hogy télen se nagyon lesz megállás.

A maraton után októberben edző és edzésmódszer váltás következett, úgyis régóta szimpatizáltam a pulzuskontrollal. Így azóta van szerencsém Csécsei Zoli irányításával dolgozni, amit nagyon szeretek. Minden kedd hajnalban izgatottan várom a kis kockás füzetem aktuális oldalának a fényképét, mellette a biztató szavakkal :)

Így esett, hogy meglepően nyugodtan vártam, hogy jöjjön a hétvége, én bele pakoltam mindent amit kellett, innen már nem rajtam múlik. Eszembe jutott a sok kora reggeli futás Melivel,a sok lassú kilométer időnként magányosan, a feladatos edzések és a hétvégi 30-sok, amin szinte mindig volt társaságom köszönhetően a Bogyóknak. ❤️

A felvételi láz és minden ami ezzel jár amúgy se nagyon hagyott erre időt, hogy én most itt ezen aggódjak. Édes kicsi Lánykám az eredeti tervek szerint kísért volna bringával, de ezt most elengedtük, viszont könnyes szemmel közölte, hogy biztos olyan boldogan fogok befutni, hogy ő ezt ki nem hagyná! hmm, lehet szerinte mégse vagyok annyira szar anya? ;)

És akkor eljött március 7-e és napfényes tavaszi reggelben várhattuk a rajtot. Én nem tudom mi a fene volt velem, az agyam blokkolta az infót, vagy nem is tudom, de én olyan nyugodtan vártam az indulást, mint még soha. Melindával együtt indultunk el, de pár száz méter után le is maradtam, mert tudtam, hogy a pulzus az szent, azt nézzük és semmi mást. Vicces, de oda benn gonoszék 2. 5, azaz két és fél kilométernél elkezdtek szívatni engem. Mármint ott benn a fejemben... Ilyenekkel jöttek, hogy érzem-e hogy mintha fájna a lábam, sőt egészen zsibbad is nem? Ajjaj mi lesz most Eperke, nem vagy te jól ehhez. És hasonlóan építő jellegű gondolatok kezdték ellepni az agyam. Na mondom, akkor most kuss, ma nem fogtok velem kicseszni. Csend lett.
Haladtam kényelmesen, tök jó pulzussal és sokat nem is kellett unatkoznom, mert jött Gábor, hogy akkor ő most egy darabon fut velem. 5 km helyett, majd 20-at jött velem, természetesen közben már kedvet kapott a 21-es Bszmhez is :) Itt gyorsan repültek a kilométerek, elcsacsogtuk az időt vagy épp a mélypont és végpont közötti különbséget vitattuk meg. Ezúton is köszönöm a társaságot!
Egyedül maradtam, de szélbarátomon kívül szerencsére időről-időre egy kedves futótárs, vagy a Runberries zászlót lobogtató édes drága drukkerek kizökkentetek. Itt már zenét is hallgattam és olyan is volt, hogy elkapott a flow, jó volt, szerettem. Sokszor eszembe jutottak az Angyali Bogyók, meg Reni maratonja, mikor bicóval kísértem, nagyon jól elvoltam. Pikk-pakk jött Füred és ott vártak a többiek, Farkas Tanár Úr hangja akkora lendületet adott, hogy berepültem a célba, óriás tapsok és mosolyok közepette. Kérdezték kérek-e matricát a holnapi korai rajthoz? Ezen úgy elgondolkoztam, mintha életem legfontosabb döntését kéne meghozni most, de ezt észre vette Krisztián szerintem, mert mondta, hogy a matrica nem kötelez erre, csak lehetőséget ad. Szuper, köszi.
Tamás természetesen már frissen, fitten és illatosan várt a célban, nem mertem megkérdezni hány órával előbb ért be, mint én :D

43.6 km - 5 óra 2 perc, kurva kettő perc... sebaj.

Henger, krém, hideg-meleg zuhany, recovery, nevetés, vacsi, para, fáradtság, géllakk levarázsolása a lábamról, biztatás, támogatás, együtt örülés, kidőlés...

És hopp máris március 8-a reggel 6 óra 12 perc, állok kinn a fürdőben. Messengeren érdeklődik az Edzőm, hogy frissen kipihenten, futásra készen?? Próbálok kedvesen vissza írni, hogy úgy kéne lennem? Gyorsan megírom neki, hogy jövőre semmilyen körülmények között ne engedjen 4 napon indulni. Mosom az arcom és rendesen győzködni kell magam, hogy nem lesz baj, képes vagyok erre. Őszintén megmondom az is átsuhan az agyamon, hogy bemegyek a szobába és meggyőzöm Tamást, hogy én ma ezen mégse indulok már el. A szél órák óta süvít kinn. 51 kilométer, te jó ég, soha többet nem csinálom ezt. Hiszti befejez, teszem a dolgom és kész.

Reggeli közben biztatjuk egymást, Gabival szerintem ugyanazon megyünk keresztül, de csak mosolygunk meg azon nevetünk, hogy ahhoz különös indok kell, hogy az ember kiszálljon. Példának azt hozza fel, hogy ha mondjuk be esnék a Balatonba. Erre le is csapok, hogy ez egy jó opció, valahol beesni majd a tóba.

Nagyon hamar eljön a rajt pillanata, szarrá fagyva indulunk neki az útnak a gyönyörű Füredi Tagore sétányról. Sokkal, de sokkal könnyebben telnek az első kilométerek, mint amire számítottam. Gabival jó darabig együtt megyünk, aztán egy ideig kerülgetjük egymást. Pont jól találtam el az öltözékem, a széldzseki jó darabig bőven elfér rajtam. Korai rajttal jöttünk, így 7-8 kilométernél elkezdenek utolérni az ufók. Na ezzel is elvagyok egy darabig,hogy nézem őket, hajrázok nekik. Szuper. Aztán várom, hogy Tamás utolérjen, ez is pár kilométerig leköt szerencsére.
Ahogy szombaton, ezen a napon is profin nyomom a frissítést, mindennek megvan az ideje és helye kérem szépen, ez amit nagyon megtanultam a hosszú futások alatt. Aztán egyszer csak kezdtem felfogni, hogy basszus még nagyon sok van hátra. Tulajdonképpen pánikoltattam magam, hogy most komolyan 21 kilométeren túl még képes lennék 30-at lefutni, a tegnapi 43 után? A legnagyobb bajom az volt, hogy se hányinger, se nem fáj semmi, de még fáradt se vagyok annyira, hogy igazán legyen okom a panaszra. Hisztiztem, semmi több. Aztán elragadott a mámor, hogy ez milyen jó már és szép idő van, a szél se olyan durva mindig és hogy, milyen megható lesz majd célba érni és remélem Dorci befut velem. Ezzel a gondolatmenettel jött az is, hogy basszus Dorci késő este elküldte a festményét és én arra éjjel, mikor megébredtem nem válaszoltam, na tényleg szar anya vagyok, de remélem nem haragszik.

Szóval érzelmi hullámvasúton utaztunk, én meg a hülyeségeim. Aztán arra eszméltem, hogy már kaptattam fel azon a kurva emelkedőn 36 kilométer környékén, azt ígérte mindenki, hogy ezután már elhiszed, hogy megcsináltad és innen a szar is begurul. Itt egy darabig nagyon elfogott a juhuuu érzés, míg egyszer csak rájöttem, hogy amúgy innen még igaziból 15 kilométer. Szuper. Akkor vissza az érzelmi hullámvasútra és haladjunk. Egyre lassabban teltek a kilométerek és én egyre jobban értékeltem minden jó szót és minden tapsot. Volt amikor oda képzeltem embereket, hogy mégis lejöttek szurkolni, de a saját Lányom Szandiékkal már nem vettem észre, csak mikor rám kiabáltak. Na, ez viszont nagyon feldobott, hogy akkor ott lesz és látni fog, lehet be is fut velem juppi.
Pár döcögős, néha mosolygós, néha bosszankodós, időnként örvendezős kilométer után elértem a végre azt a parti szakaszt, amit már annyiszor elképzeltem és annyira sokszor adott erőt az elmúlt jó pár hétben. Vártam Péter Attila hangját és a Lányom kezét, hogy együtt most éljük át a semmihez nem hasonlítható pillanatot amikor beérsz, célba érsz és azt mondhatod, hogy MEGCSINÁLTAM!

Persze már előre röhögtünk, mennyire fogok sírni, mikor beérek, de most majdnem megúsztam... De Papa magához ölelt és nagyon őszintén és meghatottan elmondta, hogy mennyire büszke rám és milyen boldog, köszi. Könnyek hát gyertek akkor, Dorcira nézek, ő is néz rám meghatódva, fényképek készülnek azonnal, még így gyorsan félig sírva. :) Mindenki ölel és gratulál és azt mondják nagy harcos vagyok. Most egy kicsit elhiszem én is. Megérte nem feladni sosem és annyiszor újra, és újra felállni. Ilyen móka ez, nekem nem adják olyan könnyen.

95 km - Badacsony - Balatonfüred - Siófok. Az én Félbalatonom, köszönöm!

Nagyon hálás vagyok amiért ilyen támogató és segítőkész emberek vesznek körül, hogy ennyi szeretetet és bizalmat kapok tőletek. Köszönöm!
Dorci nagyon köszönöm, amiért ilyen jól viseled a futóbolond anyukád és alig várom, hogy jövőre ott kerékpározz mellettem. ❤️

Mindenkinek szívből gratulálok, remélem jövőre újra! #otttali

BERLIN MARATHON 2019

10 hónapos utam véget ért hétvégén, ami megmondom őszintén most eléggé meg is visel, így gyorsan megpróbálom leírni és átadni, hátha jót tesz a lelkemnek. :)

Az utolsó napokban nem győztem fogadni a kedvesebbnél, kedvesebb biztatásokat és üzeneteket. Éreztem, hogy most nagyon sokan szurkolnak nekem. Én csak egy dologért izgultam, hogy a rajtba jussak el egészségesen, mert onnan már menni fog. Most nagyon sokat pakoltam a zsákba, ami valószínűleg nem is volt már teljesen üres. 10 hónap alatt 1750 km, ami eddig még 12 hónap alatt se jött össze sosem, pedig már 9 év van mögöttem. Bizakodó voltam nagyon és meglepően nyugodt.

Csütörtök estére már majdnem összeállt a szett is, de szerencsére valami azt súgta két nadrágot vigyek, ne csak röviddel készüljek. 15 x átbeszéltük, hogy akkor most minden tutira a bőröndben van? Frissítés, cicitapasz (ez nem nekem :P), övtáska, vazelin, tabletták... és tetőtől talpig ruha check. Ilyen szempontból is jó, hogy mindketten futunk, bár sejthetitek hogy kettőnk közül én egy icipicit izgulósabb vagyok.

Pénteken már mentünk a rajtszámokért, itt érezhető volt hogy nagyon sokan leszünk vasárnap, de mégis kivételezettek, mindenki nagyon kedves volt, sőt még az utcán is sok szerencsét kívántak. Annyira sok ember indul a maratonon, hogy az expo nagy részére (shop, rajtszám felvétel, kiállítók) csak az mehet be, aki fut. Most azért örültem, hogy újra futóként jövök egy maratonra. Alig vártam, hogy meglepjem magam valami Berlin maratonos cuccal, de ami a legjobban tetszett az egy finisher póló. Na basszus, most ezt mennyire szerencsés bevállalni? Nem voltam hajlandó ott hagyni, tudtam hogy vasárnap már jogosan lesz nálam.

Estére kicsit kipurcantuk, gyors vacsi végre CH ;) és viszonylag hamar fekvés. Reggel a sparthatlon hírek kissé túlcsordították az érzelmeim, egy pici sírás már volt. Te jó ég mi lesz ebből vasárnapra. Gyors reggeli után siettünk a szervezett átmozgató futásra, a Generali Breakfast Run-ra. És mennyi jól tettük! Olyan hangulat volt, hogy nagyon nem is tudom leírni, az emberek mosolyognak, körbe a házakból kinn az ablakban lógnak és tapsolnak, most ha azt írom hogy itt is vissza kellett fogni a könnyem, már tuti hülyének néztek. Nagyon lassan mentünk, de olyan jól esett. Pikk pakk az olimpiai stadionba értünk, annak is megvolt a hangulata azért rendesen, itt már biztos voltam benne, hogy jó lesz ez a maraton.

Délután kaja, séta, készülődés, kaja. Itt akadt egy kis fennforgás, készítjük össze a cuccaink, majd az expos szatyor egyikében van két darab rajtszám és egy-egy chip. Itt kicsit lesápadtam, hogy most akkor mi lesz? Lehet lesz a nevemen egy mindenhova indulási jogot adó kurva jó maraton? Tomi meg élete leglassabbját futja? Na, gondolom nem mi lettünk volna az elsők, akik mentek volna vissza hogy akkor most melyik-melyik, így előrelátóan a rajtszámon rajta van a chip azonosító is. Hurrá.

Este még jól az arcunkba nevetnek az étteremben, hogy nem futni fogunk mi holnap, hanem úszni. Köszi! Lefekvés előtt mindent össze rakunk, tabik külön kiporciózva, chip a cipőn, gélek a helyükön, rajtszám fenn. Magamra sem ismerek. Mondjuk az elmúlt két hétben is nagyon ügyesek voltunk, kajára, vitaminra, italra, hengerre és pihenésre is több figyelmet szántunk, mint eddig kb. bármikor.

Ez eddig hosszabb lett, mint maga a maraton, de ne féljetek arra alig emlékszem, szóval mindjárt befejezem. :)
Vasárnap reggeli állapotom jól jellemzi, hogy miközben kimondom reggeli közben, hogy én azért már izgulok, újra sírok picit. Tamás megszokta, hogy ilyen vagyok, kedvesen helyre rak pillanatok alatt.
Az időjárás szeles, picit csíp, de nem vészes. A rajterület hatalmas, de szépen el van minden osztva, kitáblázva, elég profinak tűnik. Tamás az elején rajtol a D zónából, útra engedem, sok sikert kívánok, majd picit később már weboldalon követhetem.

Nekem kisebb küzdelem elérni az utolsó zónám és bejutni, elképesztő a tömeg. A terv, hogy Anitával együtt fussunk, itt foszlik szerte, hiába írunk egymásnak, a hálózat lebénult.

Helyemre kerülök és tök nyugodtan tapsikálok, lépkedek jobbról balra, mint a többiek, tiszta buli hangulat. Ekkor még nem tudtam, hogy nem oldalra kellett volna lépkedni, hanem amennyire csak lehet előre haladni. Ugyanis az első 8 kilométer azzal telt, hogy kerülgettem az embereket, nagyon sokan sétáltak, akár többen egy sorban. A H zónában indul mindenki aki 4:15-nél lassabb maratonnal rendelkezik, vagy elsőre fut ilyen távot. Itt többször felhúztam magam és majdnem kibillentet az ünnep megéléséből, hogy végre itt lehetek. Hát annyira vártam! A matekozás azért beindult, mivel teljesen jól voltam így esélyesnek láttam, hogy lehet ebből pici PB, hiába gondoltam eddig úgy, hogy ha az időm is javul az csak ajándék, hab a tortán. Már az első 7 kilométeren neccesé vált, de úgy voltam vele hogy a pulzusom alapján (137-142), jóval lassabb voltam a beszorulás miatt, mint ami bennem van.
Viszont nem felejtettem el, hogy azért jöttem, hogy jól érezzem magam, picit szellősebbé vált a mezőny, így kimentem a szélére, pacsiztam, mosolyogtam és egyre többször hallottam:
"Vittora, super!, Vittoria! Go!, Vittoria, you are beautiful! ( Najó, utóbbit csak egyszer)"
Egyre szebben hangzott, ahogy kiejtik a nevem. Töltődtem nagyon. Az eső rákezdett rendesen, de az emberek ezzel mit sem törődve minket biztattak, imádtam!
Az órán csak a pulzust láttam, többnyire bőven a tervezetten belül volt, így ahol tudtam próbáltam kicsit gyorsítani, de általában a kerülgetés nem segítette ezt. Minden kilométer után, láttam a tempóm, többnyire elégedett voltam, mert a frissítés is egyre gyorsabban ment.
Egy idő után már a pocsolyákat is kerülgetni kellett, persze volt mikor feleslegesen, mert mellettem telibe bele mentek, amiből kijutott nekem is. Időnként ilyen nevetőgörcs tört rám, hogy amúgy egy kicsit biztos hülyék vagyunk. Egyszer csak a sok eső miatt, leszakadt a rajtszámom, egy darabig  a szél fenntartotta, de amikor a másik sarok is elengedett kénytelen voltam perceket (1-2) elszúrni azzal, hogy vissza tegyem. Egyrészt hogy a képeket utána megtaláljam rajtszám alapján, másrészt a sok Vittoria, nekem olyan volt mint valami doppingszer. :)
Nagyon vártam Tamástól az smst, mert azt kiírja az óra, mikor megkaptam, megnyugodtam, élete második legjobb ideje, 3:14, bíztam benne,hogy ő se csalódott, hiszen a körülmények nem olyan barátiak most.
30 körül kicsit fáradtam, de ez sem volt vészes, most csupa pozitív manó volt odabenn is, szóval ahelyett hogy pánik gombot nyomtak volna, elkezdték dobni az emlékeket és elképzeléseket, hogy kivel mennyit futottam, hogy ki mennyire drukkol, jaj de hálásnak éreztem magam.
Itt az órám már 4-500 méterrel többet mutatott minden táblánál, így ha az óra adott is volna reményt a PB-re, a táblánál kiderült, hogy 6 percesekre lenne szükség. Nem tudom, hogy ez belefért volna e, de nem mertem kockáztatni. Egyre közelebb és közelebb kerültem a végéhez, valahogy nagyon megtudtam élni, hogy már csak 6-5-4 km és ott vagyok, mennyire ritkán van ennyire közel az ember a céljához? Folyamatosan előztem, ez is erőt és lendületet adott. Gondoltam magamban, hogy fasza hogy az elmúlt két nap kerülgetett a sírás, most meg semmi. Jaj te kis naiv....
Egy két kanyar és basszus futok át a Branderburgi kapu alatt, egyszerre voltam nagyon hálás, hihetetlen boldog és felszabadult, azt se tudom mi mindent művelhettem azokon az utolsó métereken. Beértem és konkrétan bömbölni kezdtem, nem kicsordult a könny, nem pityeregtem, hanem semmivel se törődve, zokogtam. Úgy 5 percig tartott, ezalatt elmentem a csomagosztás mellett, nem lett csomagom, elmentem a fólia osztás mellett, az sem lett. Még jó, hogy az érmet elhoztam :)
Itt találkoztam Anitával, megölelgettük egymást.
Tamás extra jó fej és visszajött értem, meleg ruhát hozott meg ajándékot az Angyali Bogyóktól, persze újra sírtam. :)

Na ez volt én Berlin maratonom (04:34:59), szerettem nagyon! Danke Berlin, találkozunk még!
Nagyon szépen köszönöm, ezt a rengeteg támogatást és szeretetet amit kaptam tőletek, magammal vittem és viszem tovább az úton! Szerencsére már a tipikus "post marathon blues" is mulandóban ;)

Suhanj!6 - Valami volt a levegőben, avagy győzelem Önmagam felett.

" Valami van a levegőben, valami ami éjjel összerak,

Van valami a levegőben, valami ami reggel szétszed.

Éjjelre összerak majd, reggelre szétszed."

Előző hétvégén EFOTT-ra vittük a gyerekeket és mikor megszólalt ez a szám, nekem beragadt és egyértelműen összeköttetett a Suhanj!6 éjszakával. Bíztam benne, hogy lesz valami, ami éjjelre összerak majd.

Már előző bejegyzésekben írtam arról, hogy jó ideje elátkozottnak érzem magam és sokszor újra meg újra fel kellett állnom, ami néha nagyon tudott fájni, hogy a háttérben mennyi könny volt igazán, azt csak kevesen tudják. De sokan szurkoltak és persze volt olyan is, aki már nem értette minek erőltetem, miért nem engedem el ezt a szaladás témát.

"Voltak akik szaladtak a szívemen

Voltak akik nevettek a sebeken

Voltak akik hitték hogy feladom

Voltak akik tudták hogy nem adom"

Na, azt hiszem a dalszövegek kimaxolva :)

Persze a felkészülés sem ment teljesen gördülékenyen, amit mostanra már Sanyosz is megszokott. Mikor 3 sima hét jön és haladok, akkor a negyediken esélyes, hogy valami megállít. :( De az akaraterő most nagyon megvolt, így július közepére ott tartottam kilométerben ahol a 9 év alatt még sosem, 1100 felett. Fejben is rendben voltam, mert tudtam, hogy nagyjából azon áll vagy bukik minden. És azon hogy a realitás talaján maradjak, ne akarjak senkinél többet futni, ne azzal foglalkozzak, ki mit fut 6 óra alatt. Senki mást nem kell legyőznöm, csakis önmagamat.

Írtam még pénteken pár sort, azt ide másolom:

„36 órával a rajt előtt…
Nem, most nincs semmi előtte post és kevesen tudják, mire készülök. Hívhatjuk babonának is, de igazából tudom, hogy nekem már annak is örülni kell, ha a rajtig eljutok. Hát így most ezt magamnak írom egyelőre és majd a beszámolóba utólag bekerül.
Azért szeretném leírni, mert emlékeztetni akarom magam, hogy milyen tervekkel indulok neki és lehetőleg ne lehessek és ne legyek elégedetlen.
Ha teljesen őszinte akarok lenni Bécs (2015) óta nem volt olyan futásom, amivel igazán elégedett lennék, kivéve a BSZM párban, de az kicsit más.
Hogy honnan jött az ötlet, hogy 6 órás futáson induljak? Egyrészt a Suhanj!6 valami csoda számomra, imádom a hangulatát, a célját és a mondanivalóját. Voltam ott már párban, váltóban és önkéntesként, így nem maradt más... Másrészt biztos nektek is megvan ez, hogy ha 10 kilométert kell futni az is lehet kihívás, de pl. ha egy félmaratont, akkor a 10 kb. meg se kottyan.
Ha most nekem a 42 km a mumus, akkor feljebb lövöm a lécet és megnézzük, mi történik.
Így mondhatjuk azt, ha a maraton sikerül, már boldog leszek, de ha igazán őszinte vagyok, ennél kicsit többre vágyom, tekintve hogy 6 órán át fogok futni. Viszont 42 felett már minden méter ajándék, így ha a 45 meglesz én bizony már legyőztem önmagam és most ez a fő cél.
Számolgattam sokat és azt gondolom óránként 8,5 km beleférhet, de frissítek is stb., bár azt is sétálva tervezem. De egy szó, mint száz, ha ezen az éjszakán jól állnak a csillagok, szerintem az 50 elérhető és akkor tényleg nagyon boldog leszek, az lenne a BEST!”

Na, kicsit hosszú lett a bevezető :)


Szombat este azért már igen izgatott voltam, nem szerettem volna, ha bármi fontos lemarad, és ezzel szúrok el valamit. Magamnak sikerült mindent elvinnem, de sajnos egy fontos csomagot otthon hagytam, és ez már Leányfalu közelében esett csak le :( Ezúton is elnézést Edit és Cili, nagyon-nagyon sajnálom!

Olyan support csapatom volt, hogy azt leírni sem lehet, értem jöttek és onnantól kezdve minden kívánságom lesték. Figyelték a tempóm, bíztattak és szóltak mikor mit egyek, igyak vagy vegyek be, de még a lábaim is új életre keltették!
A frissítésem Hammer volt, előtte Krisztián segített összerakni, illetve kibővítette az én elképzelésem. A kapszulák kivételével, kb. a fele sem fogyott el a tervezettnek, sebaj.
Visszatérve a segítőimre, nélkülük ez nem ment volna így az biztos, nagyon hálás vagyok nektek, kedves Dervarics házaspár!

Indult még két párosunk is, Ildi Anitával és Melinda Zsuzsival, ami miatt megint csak tök szerencsés vagyok, mert szerintem legalább a táv felében így velük futhattam, ami nagyon sokat számított, köszönöm nektek!

Igazából magáról a futásról nem is tudok sokat mesélni, mert elrepült a 6 óra, bármilyen hihetetlenül is hangzik. Egy maratonom sem telt ilyen gyorsan, mármint értitek, mire gondolok.

Ildivel együtt indultunk el, szegénykém frissen begipszelt kézzel :(, de egy nyekkenés nélkül ment és mosolygott! Szóval vele futottam az első órát, itt sok érdemleges nem történt azon kívül, hogy a kis segítőim már majdnem külön ültettek minket :D, mert féltettek, hogy nagyon húz Ildi.
Aztán csak telt az idő, kintről mindig kaptam az infót, hogy éppen gélt vagy tabikat kell beszednem, sőt a tabiknál mindig ott várt Gyöngyvér a dobozomnál és adta amit kell. Ez egy sótabi, egy BCAA és egy Anti Fatigue Caps volt.
3 óra körül megállapítottam, hogy egész jól és gyorsan megy az idő, tulajdonképpen minden ok. Erre a kis gonoszak odabent úgy érezték helyük van most és küldtek némi fáradtság érzést, ekkor sétáltam nagyjából 200 métert ahol már Gyöngyvérék vártak és pillanatok alatt felfrissítették a lábam.
Következő emlékkép, amikor felfogom, hogy minden a terv szerint halad és túl vagyok a kritikus 28 körüli részen (Firenze maraton, itt ért véget), mindenféle nehézség nélkül. Itt már fejben nyertem azt hiszem.
Hol Zsuzsival, hol Melivel futottam és csak csacsogtam és csacsogtam. A pulzusos csajszika még egy zenét is betett a kedvemért, azzal a feltétellel, hogy nem sírok még. :P
Fél 5-től már mindig vártam, hogy a lelkes kis csapathoz érjek, mert tudtam, hogy egyszer csak feltűnik Tamás is, hogy az utolsó lökést megadja, ha kell. De nem kellett lökni, már szárnyaltam a magam módján és akárhogy matekoztam egyre biztosabbá vált, hogy az álomcél teljesül és meg lesz az 50 kilométer.
Persze amikor szembe jött frissen és kipihenten Tamás, nagyon örültem neki és vigyorogva közöltem, hogy 44 km az enyém már.

Közben már rég feljött a nap, ami csodaszép volt, már világosban gyűjtöttük a köröket, csak azt hajtogattam, hogy az órám picit alul mér (kb. 2-300 méterrel) és annyival biztos tovább megyek, hogy az órán is az 50 meglegyen :D Persze már nem álltunk meg a végéig, de már nagy volt a boldogság és pontosan a többiekhez vissza értünk, mikor lefújták a 6 órát. Volt nagy öröm és belőlem egy zokogás formájában tört ki a megcsináltam érzés. Azokban a könnycseppekbe benne volt az elmúlt hónapok nehézsége és fájdalma, az újra és újra felállás nehézségei is.

Nincs még meg a hivatalos eredmény, de Tamás megkérdezte a mérő embert és 50.95 a vége, ha minden igaz. Az, hogy mindezt ennyire stabilan és könnyedén sikerült, még most sem hiszem el.

A jég megtört, egy 4,5 éves korszak véget ért és én újra elégedett voltam, mert ezen az éjszakán győztem, legyőztem önmagam! Nagyon boldog vagyok!

Már nincs kétség bennem és Berlinbe PB-ért megyek. :)

Köszönöm mindenkinek, aki ennek a részese volt ezen az éjszakán vagy az elmúlt hetekben, hónapokban, szerencsére nagyon sokan vagytok! Azoknak is köszönöm, akik nem hittek bennem, mert vasárnap hajnalban ez is erőt adott, hogy most nekik is megmutathatom!

Volt valami a levegőben, ami éjjelre összerakott.

UPDATE, mert most kaptam az én kis tündér barátnőimtől, mert ez nem csak munkaviszony, jaj újabb könnyek... életem első serlege, nagyon nagyon köszönöm!

Anya, fuss egyet Bécsben!

Szólt a felhívás egy hónapja körülbelül a Nyúlcipőbolt Facebook oldalán. Anyáknapi nyereményjáték, a tét nem más, mint Bécsben az ASICS WOMEN'S RUN-on  való részvétel, jól hangzik lássuk be! Semmi más dolgom nem volt, mint hozzászólásban megjelölni Őket. Veszítenivalóm pont nulla, hát megtettem, ahogy ezt rajtam kívül még nagyjából 500 anyuka. Másnap gondoltam is, hogy letörlöm, mert nem ismernék senkit és elmenne vele egy egész nap, de tulajdonképpen, csak kezdtem magam előre stresszelni a semmin, de egy legyintéssel elintéztem, hiszen úgy sem sorsolnak ki...

És de! Épp valami halaszthatatlan munka megbeszélés kezdődött a szobánkban, amikor feltűnt, mintha ki lenne hirdetve az eredmény. Nagyon-nagyon meglepődtem, hogy magamat is ott találtam, rögtön közöltem is a kollégákkal az örömhírt - megállítva a megbeszélést, roppantul érdekelte őket, gondolhatjátok. Hasonlóan azokhoz akik beléptek a szobába még aznap és én egyből tudtukra adtam, hogy nyertem. :D

Az előzményekhez még hozzá tartozik, hogy szerda éjjel kb. 2 órán keresztül gyötört vesefájdalom. Bele-bele nyílalt, de olyan intenzíven, hogy rendesen elkezdem pánikolni. Másnap annyit ittam, mint szerintem még soha, de az biztos, hogy legalább 5 liter víz lement. Jól van, oda bent a fejemben is lekerült a kezük a vészjelző gombról, nem lesz baj. A Maratonfüred után, azért ezt már tényleg kibaszás lett volna.

Aztán eljött a hétvége. Szombaton gyereknapi kívánságot teljesítve, de nagy örömmel még bolondoztunk egyet a színes futáson. Tényleg jó móka volt!

Vasárnap 3:05-kor megszólalt az ébresztő, Tamást az utolsó pillanatig hagytam aludni, mert volt olyan cuki és elvitt 4:25-re az óbudai Nyúlcipőbolt elé. 2 anyuka már ott volt és útközben még felvettünk 1-1 lányt. Az út tök jól telt, hamar megtaláltuk a közös hangot. Az külön vicces volt, hogy felfedeztük, hogy 1 hete az utolsó pillanatban az Aldi női futás előtt Évi nyomta a csodaszép trikóinkat. Kicsi a világ! És ne feledjük azért a jó kapcsolatokat ápolni kell ;) Ugye kedves anyuka?

Fél 8 körül oda is értünk, a már előre kinézett parkolóházba, ahonnan a helyszín 1 kilométerre volt. Kénytelenek voltunk ennyivel korábban érkezni, mert a rajtszám felvételre csak fél 9-ig volt lehetőség. A 30 ezer nő (persze, gondolom ez a két nap, összes távon résztvevők száma) kényelmesen elfért az Ernst Happel-Stadion melletti Pierre-de-Coubertin-Platz-on. A rajtszám felvétel konkrétan 1 perc sorban állás nélkül zajlott, kisebb fennakadást okozott, hogy az a gyönyörű póló ami mindenkin van, nincs a rajtcsomagban, na ez csak amiatt volt, mert méret szerint kellett egy másik helyen beállnod így kiadták azt a pólót amilyen betűjelű méretnél állsz. Praktikus.

A rajtcsomag kb. leszakította a vállam, de ez nem panasz, inkább dicsekvés :) Ugyanis tele volt a vászon dm zsák ajándékokkal. Kiskrém, nagykrém, talpbetét,borotva, vitamin, labello és megannyi nők számára hasznos kis apró termék. 

Mivel időnk, mint a tenger, így körbe néztünk még a kiállítok között. Volt itt minden, egyrészt folyamatosan még adták az ajándékokat (csoki, tea, magnézium, stb), másrészt lábvizsgálat, hajfonás, étel kóstolás. Aztán persze megtaláltuk a helyet, ahol gyönyörű futó cuccok után csorgathattuk a nyálunk, a menta zöld kis nacit persze azóta is bánom :)

Még egyszer visszamentünk a kisbuszhoz, öltözködés és készülődés, 1-2 fénykép - még a biztonság kedvéért. Aztán vissza a rajthoz. A hangulat szenzációs volt, sok sok mosolygó nő, színpadon buli, de nekünk menni kellett megkeresni a rajtzónáinkat.

Amúgy nagyon jó kis vegyes csapatot alkottunk, ami a tempót illeti a kedves anyukákkal és szerintem ez is jó volt. Ettől függetlenül, biztattuk és támogattuk egymást. Egészen AA (leggyorsabb)-tól W-ig voltak a rajtzónák, azt hiszem 10 kilométeres verseny eredményt kellett megadni a regisztrációnál. 

Én a C-ből indultam, itt már egyedül maradtam, így "magányosan" hangolódtam. Őszintén megmondom, hiába 10 kilométer várt rám, egy kellemes kis izgalom volt bennem, és átjött az a hideg a hátamon futkos, de jó, hogy én is itt lehetek érzés. 

Nagyon kedves momentum volt, ahogy az aznapi szülinaposokat köszöntötték, együtt énekeltünk nekik. Vagyis én ezt vettem le az egészből és az általános iskolából szerzett német tudomásom nem sokat segített. Ki tudja kinek volt igazából szülinapja, de remélem ott volt és ezt megélte... :D

Percek alatt elindultak az előttem lévő zónák, így mi is. Komolyan mindenki mosolygott egymásra, semmi méregetés, semmi kritizáló tekintet. Itt nem "együtt voltunk senkik", hanem együtt voltunk boldogok. :)

Elindult a tömeg, gördülékenyen, könnyedén, ha akartál kerültél és előztél, de egészen együtt nagyon hasonló tempóban mentünk, semmi zavaró tényezőre nem emlékszem itt sem. 1-2 fordító volt az egész táv alatt, ami nekem szerencse, mert imádom amikor szemből lesheted az ismerősöket. Mondjuk itt picit kevesebb volt az esély erre, de Ritát így is kiszúrtam, pacsiztunk is villámlábú anyukával.

Volt azt hiszem három vagy négy frissítő pont, igen a 10 kilométeren. Kis palackban adták a vizet, és hosszú métereken át két oldalt konténerek voltak kirakva, amibe azért nem volt nehéz beletalálni. Isot nem ittam, de az papírpohárban volt. A felénél egy tűzoltó kocsi frissítette a testünk, jaj de szerettem.

Az útmentén a szurkolók nem azt lesték, hogy mikor jön már az ő ismerősük, hanem úgy biztattak mindenkit, hogy tényleg elhitted hogy büszkék rád! 

Aztán egyszer csak befutottunk a Prater-be. Eltudod képzelni, ahogy egy vidámpark közepén futsz, melletted forognak a játékok, tulajdonképpen körbe vesz egy mesevilág és akaratlanul is mosolyogsz és jó esetben érzed, hogy te most szerencsés vagy? 

A befutónak is leírhatatlan hangulata volt, de ezt még megkoronázta hogy az érem után nem sokkal minden nő kapott egy csodaszép rózsát. Annyira kedves gesztus!Hasonlóan kedves, mint a kávézás amit még grátiszban kaptunk Lacitól, miután mindannyian lefutottuk a magunkét :)

Szóval ez az anyák napja, így gyereknapon tényleg fantasztikusan telt!

Mielőtt pár képet még mellékelek, szeretném ezúton is nagyon megköszönni a Nyúlcipőboltnak, különösen Lacinak,  hogy az ajándék nevezés mellé  bevállalta az az utaztatásunk is, mert így volt kerek ez a nap és teljes az élmény.

Kedves Anyukák (igen ti kis mázlisták)!Rita, Barbi, Barbara és Éva! Örülök, hogy megismertelek Titeket, szerintem jó csapat voltunk így együtt, köszi mindent!

OHP, Női futi és Bécs is vár

Csak egy kis beköszönő poszt, nem több.

Igyekszem szorgosan gyűjteni a kilométereket, bár sokszor komoly logisztikát igényel a beillesztése. A heti 4 jellemzően összejön, de van amikor az 5 is :) Mondjuk mikor igen, akkor kezdem magam nyeregbe érezni és akkor általában kártyavárként összeomlik a következő hét ...
Viszonylag sokszor futunk együtt Melivel, amit ezúton is köszönök, mert együtt könnyebb kilépni a komfortzónánkból :P





Pár hete rendezték meg az Óhegy parkban a 2 órás futást, ahol évről évre egyre több kilométer gyűjtenek közösen. Évek óta terveztem, de most végre el is jutottam. A parkban 1400 méteres rekortán van, aranyos kis szinttel. Mostanában nem mondhatni, hogy egy gyorsvonat lennék, így egy biztos 18 kilométert terveztem be, számolva a hullámvasutazással. :)
19.5 km lett a vége, jót is tett a lelkemnek az apró sikerélmény, mert csak így jutok előre, hogy mindent a mostani magamhoz viszonyítva értékelek.
A rendezvény nagyon tetszett, köszönet a szervezőknek és szerintem jövőre is jövünk!

Tegnap meg hol máshol lettünk volna, mint a női futógálán. Lányom azt kérdezte hogy hányadszor futok itt, de nem tudtam rájönni, mert csak vele már 4 x biztos futottam. Szeretem ezt a rendezvényt, mondjuk az örök kedvenc ebből a 2012-es kiadás volt, mikor konkrétan ránk szakadt az ég.

Idén az 5 kilométeren Dorcival indultunk, de nem együtt futottunk, mert ő jobban szeret külön menni. Viszont utána jót mulattunk a fűben, míg elkészült a megfelelő 'after' kép is. A futás jó élmény volt, de még mindig megtud lepni, hogy emberek mennyire nem tudják megtalálni a nagyjából megfelelő zónát sem, de a saját tempójukat sem. Jó meleg lett és a reggeli eső után a pára sem volt elhanyagolható, de most így nem zavart. Az órám okosan otthon hagytam, így fogalmam sem volt milyen tempóban megyek, viszont teljesen kifutni sem akartam magam a 10 előtt. Pont 6 perces lett. Jó az.


Dorcit, miután "kiszelfiztuk" és kicsit kipihentük magunk feltettem a villamosra, visszafelé meg azon gondolkoztam, hogy mennyire jó, hogy így bejön neki is ez a futás dolog. Gyereknapra például 'The Color Run' lett a kívánság, így jövőhéten ott nyomulunk.
Na, de vissza a Népligetbe :) Kisebb várakozás után megérkeztek drága Barátnőim, az Angyalok! A név onnan, hogy 2014-ben, majd 2015-ben is Angyali Bogyók néven futottuk körbe a Balatont. De igazán találó is, mert évek óta ott segítjük egymást ahol tudjuk, most például visszatérő futás volt Reninknek szülés után. Így egyen pólóban, végig mosolyogva és csacsogva, majd a célban kéz a kézben nyomtuk le a 10 kilométert, szerettem!

Ezek a futások amik olyan jól feltöltenek anélkül, hogy éppen milyen tempót és hol futok vagy javítottam-e egy régebbi eredményemen.

Jövő hétvégén újra Női futógála, csak éppen Bécsben! juhuuu

Ugyanis pár hete, gondoltam egyet és jelentkeztem a Nyúlcipőbolt által meghirdetett Anyáknapi nyereményjátékra. Én lepődtem meg a legjobban, mikor a közel 500 anyukából én lettem az egyik szerencsés. Szóval már csak 6-hatot kell aludni és megnézem magamnak Bécsben, hogy futnak a Lányok a 10 kilométeren!

Jaj és a hétvégén még egy szívemnek kedves esemény is volt, immáron 5. éve szervezi a Runberries a MiniBogyó futamot, ahol garantáltan kiakad a cukiságfaktormérő ;) Nézzétek:

Úgyis visszamászok az ablakon...

Jó ideje készülök megírni ezt a bejegyzést, mert hiányzik nekem az írás, blogolás. Ráadásul a régebbi posztok nélkül, lehet nem is emlékeznék rá, hogy volt amikor ez könnyedén is ment. Mármint ez a futás dolog.
Három évvel ezelőtt ott hagytam abba, hogy a vádlim oda van, ekkor már túl voltam az ominózus Firenzei feladott maratonon, azaz jó tempóban haladtam lefelé a lejtőn. A vádlimban részleges szalagszakadás volt, amivel nagyjából elment 2016 nyara.
Ősszel úgy döntöttem, hogy nem bajlódom egyedül, edzőt keresek. Immáron 3 éve táncolok Sanyosz mester idegein. :)

Elkezdtünk együtt dolgozni, nagyon élveztem, hogy hetente megkapom a feladataim, időnként már kisebb sikerélményeim is voltak. Aztán a futás úgy döntött, hogy mégsem adja olyan könnyen vissza magát és 2016 novemberében egy térdrepedés küldött kispadra. Valószínűleg a makacs fejem okozta, hogy fájdalom ellenére végigmentem egy versenyen, illetve nekem gyanús hogy a magassarkú csizmában végig ugrált Anna számok se segítettek sokat.

2 és fél hónap telt el futás nélkül. Nagyon megviselt, nem is voltam önmagam.

2017 tavaszán újra kezdtem futni, természetesen Sanyosszal. Egész ígéretesen alakult a tempóm, szerettem az edzéseket, élveztem amikor olyan feladat is sikerült, amiről meggyőződésem volt, hogy lehetetlen.
1-2 kisebb versenyen már meglátszott az eredmény, de valahogy nem értékeltem, telhetetlen voltam. Meg is érdemlem...
Viszont elég volt egy félmaraton ahhoz, hogy jöjjenek a gonoszak a fejemben és összezavarjanak.
Mindenesetre kitartottam és gyűltek a kilométerek, persze voltak nehezebb és könnyebb időszakok, volt nagy lelkesedés és természetesen volt, hogy seggbe kellett rúgni.

2013 és 2015 után adta magát, hogy 2017 maraton. Budapest SPAR maraton. Ha itt minden sima lett volna, akkor biztos új blogpost is lett volna.
De 20-21 kilométerig ment könnyedén és mosolyogva, nagyjából 6 perces tempóban. Már kezdtem azt érezni, hogy na most learatom a gyümölcsöt. A lófaszt Mama.
Innen kínlódás, majd Rókatündért játszva, nem is egyszer, hanem sokszor tulajdonképpen 2 percen múlott a PB. Csak azért küzdöttem be magam, mert egyrészt Dorci várt, másrészt ha feladom, többé nincs maratonom, az tuti.

Talán nem meglepő, hogy ezután nem 2 hetes, hanem több volt a maraton utáni depi. Aztán valahogy csak összekaptam magam megint, köszönhetően a Runberriesnek, Tamásnak és Sanyosznak is.

2018 azért teljesítette egy futó álmom. Páros BSZM. 194 km 4 nap alatt ketten.Szerettem. Időben én nyilván sokkal többet használtam, de kilométerben azt hiszem öttel lett több Tamásé. Utolsó nap kivételével szinte könnyedén vettem az akadályokat. De Rókatündér a 4 napon mindenképpen bejelentkezett. Fene a pofáját.

Erről az évről nagyjából ennyit. Ja, hogy márciusban volt BSZM? Hát igen, áprilisban odabenn a fejemben megint elkezdtek hangoskodni, ráadásul mindezt a Vivicitta félmaratonon, szerencsére mellettem volt Ildi (ezúton is hála neki). Addig pánikoltattak odabenn, míg valóban eldobtam magam oldalra. Persze így utólag sem mosolygok rajta és többé egy verseny sem ér kórházba véget és pont. Amúgy nem derült ki, hogy mi volt a baj, ezért én magamat okolom, illetve a fejemet.

Ezután 3 héttel Salzburgban futottam volna maratont, de talán érthető módon egy óvatos kis FM lett belőle.
Kicsit elfáradtam és bedurciztam a történésekre és nyári futószabadságra mentem, időnként persze csak futottam, de nem sokat. Tétlen sem voltam azért, kedvenc Edzőnénimmel, Bogyóval növesztettük az izmaim.

Szeptember körül egy maratoni nevezéssel hoztam magam vissza, legalábbis a lelkesedésem. 2019.03.29 - MaratonFüred. Jó lesz az!

Szorgosan gyűltek a kilométerek, mikor november végén jött a hír!

2019.09.29. - BERLIN MARATON

Az örömhír percek alatt duplázódott, mert Tamást is kisorsolták! Szinte hihetetlen, azóta is!


Persze, nem is én lennék, ha teljesen gördülékenyen ment volna egész télen a felkészülés, de azért igyekeztem, amikor csak lehetett. Tél vége fele meglepett, hogy a dokumentált kilométereim átlépték a 10 ezret, pár éve ez mennyire elérhetetlennek tűnt.

3 héttel a maraton előtt 34 kilométer tesztfuti is jól sikerült, úgy éreztem pont egy maratonra készen állok.
2 nappal a maraton előtt lázas lettem, nem kicsit, nagyon. Nem futottam, nem futhattam. Elengedtem, megint.


Itt tartunk most, de egy biztos:

Kirúghat ez a futás párszor az ajtón, én úgyis visszamászok az ablakon!