A mano, a szív, és a ritmus..

Na igen, a RITMUS.. Mióta az eszemet tudom, sajnos messziről kerülöm. Ha valaki már látott táncolni, tudja jól, úgy nézek ki mint akinek a fülesébe külön zene szól. Talán a hallásom, vagy béna vagyok, de az is lehet, hogy már születésemkor furcsa kapcsolatban kerültünk, én és a ritmus.
Nem csak nekem gyűlt meg a gondom a ritmussal, hanem a szívemnek is. Ez a probléma is fel-felbukkant mióta megláttam a napvilágot, de különösebb gondot nem okozott, egy jó ideig.
Aztán két évvel ezelőtt jött a fogyás (erről is lesz majd közkívánatra egy post) és a sport. Minden szép és jó volt, egészen addig, míg nem kezdett el forogni a világ. Forgott egyszer, aztán egyre többször, míg végül szinte egész nap volt egy bizonytalan, szédelgős, rossz érzés rajtam. Sok mindenre gondoltunk, hogy mi lehet az oka, a hirtelen fogyás, vitamin hiány, pajzsmirigy probléma... stb.
Jöttek a vizsgálatok, de semmi nem derült ki. Én fáradt voltam, nagyon fáradt. Két dolog segített rajtam, ha aludtam vagy sportoltam. Persze a család és a munka mellett nem csak erről szól az élet. Nem tudom mióta mehetett ez így, már kezdtem hozzá szokni, de nem csak én, szegény Férjem is megszokta hogy tök bamba lettem, na jó.. még jobban mint amennyire vagyok. :)
Végül 2009 elején, vérnyomást és pulzust mértünk, hátha alacsony a vérnyomásom. Nem, azzal sincs gond, viszont a pulzusom 38. Mértünk még egyet, és még sokat, megint hasonlóan alacsonyat mértünk. Azt sejtettem, hogy nem a sport miatt van, hiába szerettek volna erről sokan meggyőzni. Irány a házidoki, aki nagyon "okosan" Béta-blokkoló-t írt fel, mert szerinte össze vissza ver a szívem, amúgy is inkább gyors, majd ez segít. (Ha én dokit látok, felpörög a szívem, vörös foltjaim lesznek, amolyan fehérköppeny szindróma lehet, ja és 14 éve ő a dokim)
Persze ezt a gyógyszert csak egyszer vettem be, épp elég volt, fel sem tudtam állni nagyon rosszul lettem.
Felkerestem az Országos Kardiólogiát, kaptam gyógyszert, ideig - óráig segített, újabb pár hónap telt el, de megint nem voltam jól, többször eszméletemet veszítettem. Vissza a kórházba, újabb vizsgálatok , EKG, UH, egész napos EKG. És jött az ítélet:

-Valószínűleg sinus bradycardiája van, előjegyezzük egy vizsgálatra, ha az is igazolja, PACEMAKER-re lesz szüksége.

Nagyon meg kellett volna ijednem, de nem, már kicsit sem féltem, sokat olvasgattam, sejtettem hogy ez vár rám.

27 évesen pacemakerem lesz...

2009. szeptember elején voltunk, pár hetet mondtak, hát vártunk és vártunk. Szenvedtem. Volt olyan, hogy a metróból kilépve, két Nagyika kapott el, hogy ne üssem meg magam, volt, hogy a drága Férjem ölébe ájultam, de éjjel is nehezen jutottam át a Lánykámhoz, ha felsírt. Nagyon tudtam szédülni.
Kiderült, még várhatunk sokáig... év végére, december 30.-ra kaptam időpontot.

Szerencsére, elkeseredésemben rátaláltam egy kiváló orvosra, az én drága netdokimra, aki a késöbbiekben is támaszom volt. Ő javasolta, keressem fel az Irgalmas rendi kórházat Budán. Na innen felgyorsultak az események. Odamentem, alaposan kivizsgáltak, megint megkaptam a kütyüt 24 órára, és megint jött az újabb diagnózis, aminek örültünk végre. Nem kell PM, csak egy kis beavatkozás, mert attól vagyok ennyire rosszul mert össze vissza ver szívem:

daing, daing, DAING, -----, daing, DAING, ------

Na most a nagy DAING-ok után, kicsit leáll, nem dobban, és ettől vagyok szarul, nagyon szarul.
November 17. -re kiírtak műtétre, a combomon bevezetnek egy katétert és elégetik a bibis gócot.
Közel 3 órát feküdtem a műtő asztalon, majd megfagytam és szenvedtem is közben, de megérte! Másnap reggel pulzust mértek:62. És tök jól voltam, másfél év után, minden rendben volt. És azóta is tök jól vagyok, mennyivel könnyebb így az élet! Nagyon rég kellett a nyakamhoz kapni, hogy mérjem vajon mennyit üthet a szívem.

Április 18.-án én nem csak az első 12 kilométerem ünnepeltem, hanem hogy fél éve JÓL vagyok.

Most már csak a Mano és a rimus kell, hogy összebarátkozzon. :)

Másfél hét múlva Fitbalance

Szeretem a tavaszt. Nem csak azért, mert végre szép idő van és lehet kint futni, sétálni, rollerezni, játszóterezni, hanem sorra jönnek az egész napos sport események.
Május 2.-án Fitbalance.
Növéremmel és egy kedves Barátnőmmel mi már biztos ott leszünk, jobb oldalt te is le adhatod voksodat a szándékodról.
Amiért szerintem érdemes elmenni, avagy ízelítő a programból (a teljesség igénye nélkül):
- Kiss Gábor - afrodance: szuper zene, buli hangulat, közös seggrázás :)
- Tatarek Rezső - Ironbox: garantált a kínzás :) Kihívás, jó hangulat és tuti az izomláz!
- Béres Alexandra - súlykontrol mindenkinek: Egész testet, főleg comb-fenék átmozgató mosolygós, de erős torna.
- Németh Gergő - Jóga: Én Gergőnél eddig csak gerinc jógán jártam, de az isteni volt, mintha szétszedték volna a gerincem és újra összerakták volna csak rendesen :)
- Borsodi Balázs és Lencsés Rita - Body Art: nyújtás, hajlítás, mozgás, töltődés. Érdemes kipróbálni!

Remélem kedvet kaptál hozzá, és találkozunk!

Vivicittá 2010

Már többször megfordult a fejemben, hogy blog írásba kezdek... Azt gondolom a Vivicittá városvédő futás méltó a kezdetekhez.

Tudtam, hogy 18-án lesz a futás, terveztem hogy kimegyek, de 6, 4 km vagy 3, 5 km legyen a táv, azt nem tudtam eldönteni. Időm volt még bőven, hát futottam, hetente háromszor: volt 4 km, volt hogy 6.6 km, volt, hogy élveztem nagyon, de olyan is volt mikor kicsit sem esett jól.

Egyik este Petivel (egy volt osztály társam) összefutottunk futás közben, említettem neki a vivicittát, tetszett neki az ötlet. Pár nap múlva szólt is hogy ok mehetünk és akkor induljunk a 12 km-es távon. - Na nem! Nem lehet, az ki van zárva, lehetetlen, nekem az nagyon sok lenne!

Aztán két héttel később, egy napfényes vasárnapon, pár perccel 1 óra előtt vártunk...vártuk hogy életünk első 12 kilométerét lefussuk a Vivicittán. Hogy kerültem oda? Nem tudom. Talán a kihívás? Lehet..., de sokkal nagyobb szerepe volt benne annak, hogy nem volt kedvem korán kelni, így a lustaságom hozzá segített, hogy kipróbáljam magam.

Nagyon sokan voltunk, tömeg volt, és többen beszélgettek, hogy ők hogy készültek, mennyit szoktak futni: 12 km, 15 km, 21 km. Megijedtem, én még soha... Nem baj, Peti sem, majd együtt ..

13 óra után kb. 2 perccel mi is elindultunk. 10 perce futhattunk, túl a 2. kilométerünkön. Nem voltam jól, fel akartam adni, és megbántam az egészet. Intettem Petinek menjen csak, nekem ez nem megy, kocogtam lassan kómotosan... Járt az agyam: -mit csináljak? -vissza sétálni semmi kedvem! -nem, a busz is későn ér utol, az sem várhatom be :( Mérges voltam magamra, miért indultam el? Normális vagyok? Soha se futottam ennyit, hát ez nem fog menni... Nem adhatom fel, azt nem lehet! Közben észre vettem hogy jön egy tábla: 4. És akkor erőre kaptam, nincs mese, nem szenvedhetek, menni fog!

Az út széléről kiabáltak az emberek: Hajrá! Ügyesek vagytok! Egy apró kislány a tenyerembe csapott és azt mondta menni fog neked is! Ment is, sorra hagytuk el a táblákat, és már nem féltem, tudtam hogy előbb vagy utóbb de én is ott leszek a cél egyenesben. Nagyon jófej emberek voltak mellettem mindig. Hihetetlenül sokat tud érni egy hátsimi, egy bíztatás, amikor úgy érzed muszáj egy kicsit gyalogolnod. Összesen kb. háromszor kellett belegyalogolnom, de az is kevesebb volt mint fél perc.

Már csak kicsi volt hátra, túl voltunk a 9-es táblán is és nagyon jól éreztem magam, belekezdtem a vissza számlálásba: 3, 2, 1. -Már csak 1 km és beérek a célba, jaj de jó megfogom csinálni! Na, na de hol már a cél? rég itt kéne lennie, na lássam már meg, mit kanyargunk itt? - És igen azt hiszem, az volt a leghosszabb km számomra, pont az utolsó.

14 óra 18 perckor én is be értem a célba, remekül éreztem magam, nem fájt semmim, nem lihegtem és boldog voltam, nagyon boldog, lefutottam a 12 km-t!!

Május 16-án maratoni váltó, ott a helyem! :)