- Igen anya, ez több lesz mind a két napon, mint egy maraton... - Zajlott le köztünk nagyjából két hetente egy ilyen beszélgetés. Ilyenkor mindig hozzá tette anyukám, hogy azért az kurva sok lesz ám. Tudom.És tényleg nem volt kevés :) Viszont mielőtt teljesen megszépül, gyorsan kiírom magamból.
Még a Berlini maraton előtt megnyílt a nevezés a Balaton Szupermaraton 2020-as versenyszámaira, nem tudom mi a fene ütött belém, de elkezdtem szemezni ezzel a 2 napos félbalatonnal. Végülis váltó volt már háromszor, egyszer páros is. Aztán ott pecsételődött meg a sorsom, mikor Bencével beszéltünk telefonon és a hangjában egy cseppnyi kétség nem volt, mondta hogy megy ő is, nevezzek be. Ezzel a lendülettel neveztem be Tamást is, így már tudtuk, hogy télen se nagyon lesz megállás.
A maraton után októberben edző és edzésmódszer váltás következett, úgyis régóta szimpatizáltam a pulzuskontrollal. Így azóta van szerencsém Csécsei Zoli irányításával dolgozni, amit nagyon szeretek. Minden kedd hajnalban izgatottan várom a kis kockás füzetem aktuális oldalának a fényképét, mellette a biztató szavakkal :)
Így esett, hogy meglepően nyugodtan vártam, hogy jöjjön a hétvége, én bele pakoltam mindent amit kellett, innen már nem rajtam múlik. Eszembe jutott a sok kora reggeli futás Melivel,a sok lassú kilométer időnként magányosan, a feladatos edzések és a hétvégi 30-sok, amin szinte mindig volt társaságom köszönhetően a Bogyóknak. ❤️
A felvételi láz és minden ami ezzel jár amúgy se nagyon hagyott erre időt, hogy én most itt ezen aggódjak. Édes kicsi Lánykám az eredeti tervek szerint kísért volna bringával, de ezt most elengedtük, viszont könnyes szemmel közölte, hogy biztos olyan boldogan fogok befutni, hogy ő ezt ki nem hagyná! hmm, lehet szerinte mégse vagyok annyira szar anya? ;)
És akkor eljött március 7-e és napfényes tavaszi reggelben várhattuk a rajtot. Én nem tudom mi a fene volt velem, az agyam blokkolta az infót, vagy nem is tudom, de én olyan nyugodtan vártam az indulást, mint még soha. Melindával együtt indultunk el, de pár száz méter után le is maradtam, mert tudtam, hogy a pulzus az szent, azt nézzük és semmi mást. Vicces, de oda benn gonoszék 2. 5, azaz két és fél kilométernél elkezdtek szívatni engem. Mármint ott benn a fejemben... Ilyenekkel jöttek, hogy érzem-e hogy mintha fájna a lábam, sőt egészen zsibbad is nem? Ajjaj mi lesz most Eperke, nem vagy te jól ehhez. És hasonlóan építő jellegű gondolatok kezdték ellepni az agyam. Na mondom, akkor most kuss, ma nem fogtok velem kicseszni. Csend lett.
Haladtam kényelmesen, tök jó pulzussal és sokat nem is kellett unatkoznom, mert jött Gábor, hogy akkor ő most egy darabon fut velem. 5 km helyett, majd 20-at jött velem, természetesen közben már kedvet kapott a 21-es Bszmhez is :) Itt gyorsan repültek a kilométerek, elcsacsogtuk az időt vagy épp a mélypont és végpont közötti különbséget vitattuk meg. Ezúton is köszönöm a társaságot!
Egyedül maradtam, de szélbarátomon kívül szerencsére időről-időre egy kedves futótárs, vagy a Runberries zászlót lobogtató édes drága drukkerek kizökkentetek. Itt már zenét is hallgattam és olyan is volt, hogy elkapott a flow, jó volt, szerettem. Sokszor eszembe jutottak az Angyali Bogyók, meg Reni maratonja, mikor bicóval kísértem, nagyon jól elvoltam. Pikk-pakk jött Füred és ott vártak a többiek, Farkas Tanár Úr hangja akkora lendületet adott, hogy berepültem a célba, óriás tapsok és mosolyok közepette. Kérdezték kérek-e matricát a holnapi korai rajthoz? Ezen úgy elgondolkoztam, mintha életem legfontosabb döntését kéne meghozni most, de ezt észre vette Krisztián szerintem, mert mondta, hogy a matrica nem kötelez erre, csak lehetőséget ad. Szuper, köszi.
Tamás természetesen már frissen, fitten és illatosan várt a célban, nem mertem megkérdezni hány órával előbb ért be, mint én :D
43.6 km - 5 óra 2 perc, kurva kettő perc... sebaj.
Henger, krém, hideg-meleg zuhany, recovery, nevetés, vacsi, para, fáradtság, géllakk levarázsolása a lábamról, biztatás, támogatás, együtt örülés, kidőlés...
És hopp máris március 8-a reggel 6 óra 12 perc, állok kinn a fürdőben. Messengeren érdeklődik az Edzőm, hogy frissen kipihenten, futásra készen?? Próbálok kedvesen vissza írni, hogy úgy kéne lennem? Gyorsan megírom neki, hogy jövőre semmilyen körülmények között ne engedjen 4 napon indulni. Mosom az arcom és rendesen győzködni kell magam, hogy nem lesz baj, képes vagyok erre. Őszintén megmondom az is átsuhan az agyamon, hogy bemegyek a szobába és meggyőzöm Tamást, hogy én ma ezen mégse indulok már el. A szél órák óta süvít kinn. 51 kilométer, te jó ég, soha többet nem csinálom ezt. Hiszti befejez, teszem a dolgom és kész.
Reggeli közben biztatjuk egymást, Gabival szerintem ugyanazon megyünk keresztül, de csak mosolygunk meg azon nevetünk, hogy ahhoz különös indok kell, hogy az ember kiszálljon. Példának azt hozza fel, hogy ha mondjuk be esnék a Balatonba. Erre le is csapok, hogy ez egy jó opció, valahol beesni majd a tóba.
Ahogy szombaton, ezen a napon is profin nyomom a frissítést, mindennek megvan az ideje és helye kérem szépen, ez amit nagyon megtanultam a hosszú futások alatt. Aztán egyszer csak kezdtem felfogni, hogy basszus még nagyon sok van hátra. Tulajdonképpen pánikoltattam magam, hogy most komolyan 21 kilométeren túl még képes lennék 30-at lefutni, a tegnapi 43 után? A legnagyobb bajom az volt, hogy se hányinger, se nem fáj semmi, de még fáradt se vagyok annyira, hogy igazán legyen okom a panaszra. Hisztiztem, semmi több. Aztán elragadott a mámor, hogy ez milyen jó már és szép idő van, a szél se olyan durva mindig és hogy, milyen megható lesz majd célba érni és remélem Dorci befut velem. Ezzel a gondolatmenettel jött az is, hogy basszus Dorci késő este elküldte a festményét és én arra éjjel, mikor megébredtem nem válaszoltam, na tényleg szar anya vagyok, de remélem nem haragszik.
Szóval érzelmi hullámvasúton utaztunk, én meg a hülyeségeim. Aztán arra eszméltem, hogy már kaptattam fel azon a kurva emelkedőn 36 kilométer környékén, azt ígérte mindenki, hogy ezután már elhiszed, hogy megcsináltad és innen a szar is begurul. Itt egy darabig nagyon elfogott a juhuuu érzés, míg egyszer csak rájöttem, hogy amúgy innen még igaziból 15 kilométer. Szuper. Akkor vissza az érzelmi hullámvasútra és haladjunk. Egyre lassabban teltek a kilométerek és én egyre jobban értékeltem minden jó szót és minden tapsot. Volt amikor oda képzeltem embereket, hogy mégis lejöttek szurkolni, de a saját Lányom Szandiékkal már nem vettem észre, csak mikor rám kiabáltak. Na, ez viszont nagyon feldobott, hogy akkor ott lesz és látni fog, lehet be is fut velem juppi.
Pár döcögős, néha mosolygós, néha bosszankodós, időnként örvendezős kilométer után elértem a végre azt a parti szakaszt, amit már annyiszor elképzeltem és annyira sokszor adott erőt az elmúlt jó pár hétben. Vártam Péter Attila hangját és a Lányom kezét, hogy együtt most éljük át a semmihez nem hasonlítható pillanatot amikor beérsz, célba érsz és azt mondhatod, hogy MEGCSINÁLTAM!
Persze már előre röhögtünk, mennyire fogok sírni, mikor beérek, de most majdnem megúsztam... De Papa magához ölelt és nagyon őszintén és meghatottan elmondta, hogy mennyire büszke rám és milyen boldog, köszi. Könnyek hát gyertek akkor, Dorcira nézek, ő is néz rám meghatódva, fényképek készülnek azonnal, még így gyorsan félig sírva. :) Mindenki ölel és gratulál és azt mondják nagy harcos vagyok. Most egy kicsit elhiszem én is. Megérte nem feladni sosem és annyiszor újra, és újra felállni. Ilyen móka ez, nekem nem adják olyan könnyen.
95 km - Badacsony - Balatonfüred - Siófok. Az én Félbalatonom, köszönöm!
Nagyon hálás vagyok amiért ilyen támogató és segítőkész emberek vesznek körül, hogy ennyi szeretetet és bizalmat kapok tőletek. Köszönöm!
Dorci nagyon köszönöm, amiért ilyen jól viseled a futóbolond anyukád és alig várom, hogy jövőre ott kerékpározz mellettem. ❤️
Mindenkinek szívből gratulálok, remélem jövőre újra! #otttali
