Tette fel a kérdést tegnap drága barátnőm, teljesen jogosan. 😀
De őszintén megmondom, hogy annyira sietni kellett a nevezéssel, hogy nem gondoltuk ezt rendesen végig, csak mikor már nem volt visszaút. Persze onnantól kezdtem érezni én, hogy kemény éjszaka lesz ez és a megtalált beszámolok sem nyugtattak meg teljesen, de én naivan azért még mindig reménykedtem.
Annyira hirtelen ötlet volt ez az egész, hogy a felkészülést se tudtam kimaxolni, de Zoli megnyugtatott, hogy. "Hűvös nyugalommal, higgadtan beállhatsz a rajtzónába"
Na se nyugodt, se higgadt nem voltam éjfél előtt fél órával Keselyűs fogadó épülete előtt, miközben szanaszét zabáltak a szúnyogok. Szerintem ha kocsival mentünk volna, lehet elkezdem fűzni Tamást, hogy azonnal meneküljünk el innen, míg nem késő. Ja igen, Tamást is sikerült belerángatnom ebbe az egészbe pedig utál éjszaka futni, de Szekszárdot meg szereti, lehet ez döntött. 😜
Szóval ott álltunk, ettek a szúnyogok, én totál riadt fejjel próbáltam meggyőzni magam, hogy képes leszek rá, ő nyugtatott hogy hívjam nyugodtan még az elején és visszajön, velem fut. Én tudtam, hogy előbb szállok ki, mint végig szívja velem az éjszakát neki szinte séta tempóban... mert itt még nem terveztem, hogy én sétálni is fogok.
Elindultunk,29-en azt hiszem. Én szépen hátul maradtam, mögöttem még kb 2 ember volt, de nem akartam sietni, ráadásul 140-es pulzust írt elő Zoli. Cikáztak a gondolataim, nagyon nehezen szoktam meg a sötétség és a testlámpa fényének játékát és az ismeretlen, de láthatatlan környezet okozta bizonytalanságot. Viszont tudtam, hogy fejben erősnek kell lennem, különben baj lesz. Hamar szétesett a mezőny. Hiába tudtam, hogy előttem is vannak, már egyedül éreztem magam. Zenét nem mertem betenni, mert úgy gondoltam akkor jobban megijedek, például ha megelőz valaki. Ja persze mert én itt még elhittem, hogy majd jönnek emberek sorra és megelőznek, sőt abban bíztam, majd valakit követhetek.
Valahogy eltelt két frissítőpont, a másodikon már megkérdeztem, hogy itt még nem szállt ki sosem 40-es?
Félig még vicceltem. Volt egy rész, ahol szinte meggyőztem magam, hogy ez nem is olyan nehéz és a lámpa pont világít amennyit kell, de azt éreztem hogy eléggé koncentrálok, már kezdett a vállam-nyakam fájni, olyan feszülten mentem. Majd szép lassan elkezdtem rájönni, hogy te jó ég mi a bánatot csinálok én itt az éjszaka közepén. Mint egy rossz rémálom 😱 Elindult a lavina... Miért nem ér utol senki? nem jó irányba megyek? De előbb is volt felfestés, nem hiszem, hogy elrontottam. Nem akartam megállni a frissítés miatt, gondoltam majd a ponton, de ott csak vizet ittam, kezdtem szétesni. Kutyaugatás, na ez honnan jön? Kerítésen belülről? Hmm, tényleg azt beszéltük talán a táskán lévő síp elijeszti őket, na gyorsan előrángattam a sípot, megnyugodtam. Kutyák persze sehol. Néha picit megbotlottam, nem szoktam terepen futni, gondoltam el ne hasaljak. Illetve volt mikor azt gondoltam, ha elesek, lesz mire fogni ha feladom. Később ugyanígy voltam azzal is, hogy tulajdonképpen már azt sem bánnám ha valaki elrabolna 😁 Viszonylag gyorsan hergeltem be magam és löktem olyan mélyre, hogy oda valami csoda is kevés lett volna, hogy kihúzzon.
Itt már egy gélt és kis heed folyadékot azért bevittem és 17 körül lehettem, de egy viszonylag hosszabb szakasz jött a gáton CP pont nélkül. Na ez lehetett az utolsó döfés az agyamnak, mert itt már rég nem látott róka koma is előkerült, nem egyszer, többször. Semmi nem indokolta a hányást, így rájöttem, hogy ez most egy menekülési út csak, amit magamnak produkáltam. Sokra mentem vele, mert így sétálhattam sokat, mert a futástól egyből borult a gyomrom. Itt biztos voltam benne, hogy valahogy eljutok a következő pontig és ott befejezem. De basszuska... Meli, meg vár 31-nél, jaj oda de jó lenne eljutni. Gondoltam felhívom és szólok neki kiszállok, de ezt kockázatosnak éreztem, mert Tamáshoz nem juthat el a hír, hogy kiszállok. Az is eszembe jutott, ha kiszállok akkor semmi kedvem nem lesz gála vacsizni... na ezt tovább fűztem, hogy basszus amúgy itt senki se fél, csak én? Milyen nyomi vagyok basszus. Úristen micsoda hősök, ráadásul 160 és 80 kilométeren is. És miért nem érnek utol, ha sétálok? Most már tuti eltévedtem, de majd Cöge észreveszi, mert kaptam jeladót. Tényleg, lehet őt kéne felhívnom, de biztos elfoglalt. Szóval egy szó, mint száz vergődtem a saját magam által ásott gödörben. A sok séta miatt aggódtam, hogy a szintidő is veszélyben, de az annyira be van biztosítva, hogy erre se foghattam, hogy feladom.
A gyomrom szép lassan a helyére került és beláttam, hogy ennek a hisztinek semmi értelme és elkezdtem elhalkítani a gonoszokat odabenn. Jöttek a biztató gondolatok, hogy azért ezt nagy dolog lesz egyedül legyőzni, mert oké, hogy sokan vannak itt hősnők, de van olyan lány, aki ennek neki se indulna egyedül. Az is eszembe jutott, hogy Tamás tuti izgult egész úton és a végén nagyon fog örülni, hogy csak megküzdöttem. Na meg az sem volt utolsó szempont, hogy senki ne dörzsölje nekem a tenyerét, hogy na csak nem bírta... 😝
Jött a 25 körüli pont, de csak átmentem rajta, esélyt sem adtam a kiszállásra. Ráadásul jött a kedvenc és várva várt pont, Melindával és a szuper kedves Garmin csapattal. Itt még nem is sejtettem, mennyire felfognak tölteni érzelmileg. Azt hiszem innen már elkezdtem elhinni, hogy egyszer csak beérek. Valamikor megelőztem 1 srácot és egy 160-sal kerülgettük egymást, de senki nem ért utol. Aztán egyszer csak hallottam, hogy jön valaki és reménykedtem hogy na majd ő húz. Ahaaaa, hát Bódis Tamás jött 😎
Olyan érzés volt, mintha a gát sosem érne véget és baromi fárasztó volt azon a részen futni aszfaltbetyárként... Elkezdtem hallani Melindáék hangját, sikítoztak és már itt kirázott a hideg, picit furcsa is volt, hogy máris. A fenéket máris, még előre aztán vissza, kellett vagy 3 kilométer hogy lássam a fényeket, halljam a biztató kiabálásokat és A ZENÉNKET:
"Én ott leszek, mikor feladnád, mikor a fejedet lehajtanád"
Na itt eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad nem sírok, mert az most nem fér bele. Melinda azért megkönnyezte, hogy ott vagyok 💓 A Garmin csajok is körbe vettek és csak biztattak és jókedvre derítettek, eszméletlen jól nyomták! És jött a hír, Tamás 3. lett. Hát basszus, hirtelen minden értelmet nyert, mármint mennyire jó már, hogy nem tartottam fel. Miután Zizike és Anyukája agyon ölelgették a kis izzadt testem, Meli el is jött velem egy darabon,egyem a szívét, főleg hogy elkezdtek "kirugdosni" a többiek a pontról. Innen is köszi!
Na innen már nem voltak kérdéseim, tudtam hogy menni kell és lassan pirkadt is, szóval kezdett élvezetes lenni az egész. Na gyorsvonat ezután sem lettem persze. Főleg, hogy a frissítésem totál elcsesztem a nagy hiszti közepette. Tudtam, hogy vállalhatatlan vacak időm lesz, de azért én baromi büszke voltam magamra, hogy olyan mélyről egyedül kitudtam mászni.
Jött a sokat emlegetett emelkedő, tiszta borvidék verseny feeling, de már nem zavart, csendben és talán kicsit mosolyogva kaptattam fel az emelkedőn. Megint jött valaki mögöttem, hurrá. Na Csécseiteamből fürge lábú Drexler Gábor, k80 második helyén. valahogy most rá se volt kedvem csatlakozni 4 percesben 😋
És akkor végre, főtér, macskakő és a 41.2 kilométer végére pont került. Igaz kellett hozzá 5 és fél óra, de nem adtam fel!
Öcsi és Cöge is ott várnak a célban, mosolyogva megölelnek,gratulálnak és fáradtságuknak nyoma nincs. Köszi nektek mindent, már értem miért áradozik erről a versenyről mindenki!🙏 Fantasztikus a support team az útjelölés is hibátlan, az esti bankett meg felteszi az i-re a pontot. Csendben mondom még csak, hogy erősen meginogni látszik, amit a beérkezés után mondtam.... csak vissza kell majd jönni időt javítani. 😝🙈
Köszönöm Csécsei Zolinak a rövid (kell nekem ilyen későn kitalálni), de tartalmas felkészítést.. legalább a statisztikán nem rontottam ;) De tekintve, hogy mára már nyoma sincs egy majdnem maratonnak, azért semmi nem volt hiábavaló! Megyünk tovább! 💪
