Kékes csúcson jártam :)

Június 2-án Kékes Csúcsfutás, azt hiszem, ezt olyan 3 hónapja tudtam. Kétféle gondolatom volt ezzel kapcsolatban:
-Basszus, kéne készülni jobban rá!
-Biztos? Nem vagyok túl bátor?


De szerintem annyira ismertek már, hogy annak ellenére, hogy nem készültem rá kifogástalanul ( khmm, magyarul aligha ) nem is beszéltem le magam róla. Nagyon kíváncsian vártam, hogy mi lesz, főleg hogy elég meglepetten néztek rám az emberek amikor mondtam, hogy én bizony felfutok a csúcsra.

Nagyon jól alakult minden mert két kis barátunk Gergő és Kitti kedvet kaptak a Közös hétvégézés a Mátrában c. programhoz, így együtt családosan mentünk autóval. Szombat éjszakára szállást is foglaltunk egy minden elő volt készítve egy jó hétvégéhez.

Nekem egyetlen egy dologra volt szükségem a sok paráztatás miatt, hogy ne kelljen egyedül felfutnom, mert akkor a fejem képes és megijeszt, vagy elfutom magam. A futóklubból Robi vállalta hogy velem jön, de én tökre aggódtam, hogy neki túl laza lesz az én tempóm, mert most nagyon nem akarom magam elfutni. Így két nappal a rajt előtt, beugrott a megoldás. Van egy imádni való futós Barátnőm, akivel mióta én futok figyelünk egymásra, ismerjük egymást. Na ő az aki szerintem tök jól ossza be az energiáit, nem siet sehova és tuti nem hagyja hogy én hisztizzek majd ott. Szóval eldőlt a társam a csatában Run-ka lesz, együtt hódítjuk meg a csúcsot!

Kicsit döcögősen indult a reggel, kisebb csúszással, dugóval, de azért így is időben érkeztünk még fel a rajthoz. Csoki - inni feltöltés, családi puszik ölelések begyűjtése, Runka és Ernő megtalálása és fényképezés pipa, akkor indulhatunk is! Nagyon vidáman rajtoltunk, eszembe is jutott Anyukám, aki mindig mondogatja, hogy a sok nevetésnek sírás lesz a vége...

Képre katt és videó a rajtról:

Az rajtolás pillanatai :)

Származási hely: 2012-06-02-matra-kekes-teto-csucsfutas

Elindult és mentünk, mentünk felfelé ugráltunk a BSI fotósa elé, hogy ki ne maradjunk és igazából teljesen buli hangulat volt. Én legbelül meg csak mondogattam magamnak, hogy nyugi, nyugi ne bízd el magad hogy milyen jó lazán megy ez, mert mindjárt jön a halál.

Hol jobban, hol kevésbé, de mindig emelkedett, de nem volt vészes szerintem, valahogy nem viselt meg. Én amúgy ha tehetem sokkal többet beszélek, de nem akartam Runka agyára menni. Így csak néha lelkesítettem, hogy nézze már micsoda szép helyen futunk, meg hogy már a felén túl vagyunk, meg ugye tudja, hogy 30 perc múlva, csodaszép plecsnink lesz. :) Bólogatott, de szerintem néha már lecsapott volna, de én úgy felvoltam pörögve, nagyon tetszett az hogy hiába várom nincs semmi para, nem nehéz, sőt mosolyogva futkosok fel, hát ez állati. Nem gyalogoltunk csak a frissítőknél, ott simán elbuliztunk 1-1 perceket. A kilométer jelző táblák meg egyre gyorsabban jöttek, valamiért faltuk a kilométereket :D

Zuhiztunk is, tök buli hangulat volt:

Közben már tudtam, hogy ez akárhogy is, de meg lesz, persze még tartottam a végétől, mert azt mindenki nagyon mondta hogy hű de emelkedik, az kemény, oda tartalékolj. Hát én marhára tartalékoltam, szóval mindenre fel voltam készülve, de ahogy közeledtünk a cél felé úgy vált egyre világosabbá, hogy basszus, ezt nem kicsit paráztam túl. :)

Ernőnek hatalmas köszi a képi dokumentálásért!

Sebaj, mert elmondhatom, hogy életem második legjobb futóversenye volt, a Női elázós után :) Nagyon nagyon hálás vagyok drága Runkának, mert nélküle ez nem jött volna létre így, ez tuti!

És a kis hülye olyan 6 méterrel a cél előtt rám vakkantott, hogy várjam már meg, mert kb 3 lépéssel előtte voltam, hát gondolta, hogy majd nem közösen futunk be???

Nagyon jó volt felérni és megélni, hogy megvan és nem is volt nehéz. Most kezdem megérteni a "tisztelni kell a távot!", oké túlparázni sem kell, de úgy állok neki, hogy küzdelem lesz, sokkal jobb élmény, ha végül sima ügy.

Fent nagyon sok ismerős volt, sok sok boldog arc a  kerületi futóklubból is és más körökből is, jó volt mindenkivel pacsizni.

Kékes csúcsfutás kőfotó nélkül? Na azt már nem. De basszus láthatólan másfél órás sor.. oh-oh. És ekkor Dvorcsák Laciék vadul integetnek, hogy pattanjunk csak oda gyorsan. Pofátlanság ide vagy oda, éltünk a lehetőséggel így mi sem maradtunk kőfotó nélkül.

Köszönöm kis családomnak és Kittiéknek a kíséretet és támogatást, és Runkának a közös futást! Sok ilyet még! Hogy Runkát idézzem: " Ez a verseny évekre beírta magát a naptáramba"