Mielőtt most bárki felkapná a fejét, félre ne értsetek, nem a 30 kilométerem hasonlítom a maratoni távhoz. A kóstolgatással, csupán arra utalok, hogy a Maratonistákkal mentem, velük tepertük le a kilométereket és velük is futottam be. Egy szóval?
Csodálatos volt.
Maradt valami vigyor az arcomon, ami ha néha el is tűnik onnan, belül nagyon ott van. Leírhatatlan ez az érzés amit tegnap átéltem, átéltünk. Ez a nap, tényleg a futás ünnepe. Az is eldőlt, hogy az első maratonom itt és így szeretném megélni, mert ez így lesz az igazi!
Márciusban az első félmaratonom után, beneveztem a maratonra. Aztán szép lassan átértékeltem a dolgokat és távolodott a maraton is. Kicsi vagyok még ahhoz, jöjjön a 30 inkább, az a biztos. Ez is épp elég nagy kihívás lesz.
Pár napja felmerült, hogy Zsolti az én drága Párom bringával lesz és bizonyos pontokon majd biztat. Akkor még fel sem fogtam igazán ez micsoda pluszt jelent.
Szombaton már teljesen be voltam zsongva, izgultam, várakoztam, teljesíteni akartam és élvezni az egészet. Valamilyen szinten egy teszt volt ez, hogy hol tart a felkészülésem. Szerintem átmentem. :)
Az éjszakánk maga volt a rémálom, Dorka lányom megállás nélkül felsírt félálomban. Nem értem, nagyon ritka az ilyen éjszaka, de az ilyenek után, másnap jellemzően futásom van. Mikor már hajnali 2 volt és még alig aludtam valamit, úgy döntöttem mellé fekszem, hátha akkor jobban pihenünk. Emeletes csúszdás gyermek ágy, 63 plüssel és 15 féle kistakaróval, kicsi Lányom átölel kezével és lábával is. Egyetlen egy olyan pózt találtam amikor semmi nem nyomott, de így már tudtam aludni. :)
Eljött a reggel, kicsit kómásan, kicsit rohanva, de sikerült elindulnom és csak egy picit késtem. :) Runka barátném és -e- a Kossuth térnél vártak, ahogy a célhoz sétáltunk, már jött a maratoni mezőny, a hideg kezdett futkosni a hátamon. Tónival is találkoztam az övtáskát gyorsan lepasszoltam neki, mert félő volt, hogy Zsolti nem ér oda. Végül csak kaptam egy nagy cuppanós hajrá puszit és lesben állt a rajtnál, hogy dokumentálhasson:
Elindultam, az arcomra hatalmas vigyor ült ki és valahogy az első perctől elfogott a hangulat, hű de jó volt. Minden más volt most, nem lestem a táblákat, nem vártam, hogy fogyjanak a kilométerek, élveztem, hogy ott vagyok. Imádom, hogy van olyan szakasz, ahol egymással szembe megy a mezőny, és leshetem az ismerősöket, mosolyoghatok az "őrülteken" és biztathatjuk egymást!
Zsolti a Margit híd utáni résztől, nagyjából végig kísért, ami hihetetlen sok erőt adott. Ránéztem és mosolygott, puszit dobott vagy éppen kulacsot nyújtott. Ja és vadul fényképezett meg videózott. Nem beszéltünk, én zenét hallgattam, ő tekert. Néha megjegyezte, hogy látszik, hogy jól vagyok, meg hogy szépen haladunk.
12-14 kilométernél járhattunk, amikor a bal térdem külső része elkezdett fájni. Igyekeztem nem komolyan venni, és tovább élvezni a futás minden percét. A kis mocsok nem hagyta, egyre jobban fájt. Ha szegény Runkának nincs comb sérülése, akkor fel sem merül, hogy tapaszt vegyek. De most, biztos ami biztos inkább vettem. És krémet is pakoltam Zsolti táskájába. Szóval hihetetlen nagy mázli, hogy velem volt, elkísért. Nem volt mit tenni, a 15. kilométer környékén tapaszt rá dobtam és 5 perc múlva vigyorogtam, hogy hát ez jó lesz így. Ahaaa, te nagyon okos Viki, szerinted az izzadt térdedről nem fog le esni??? Dehogynem.
Na mindegy, aztán krémeztem is, az is segített. De menni akartam, nagyon menni. Mert a tüdőm, a az erőm, a fejem... most minden annyira a helyén és rendben volt. A pulzusom 148-152 körül mozgott. Nagyon bosszantó volt, hogy a térdem meg vacakol.
Szépen haladtunk, nagyon jó hangulat volt. Zsolti kitartóan jött mellettünk, nyomta a felvételeket. És azt mondogatta, hogy hihetetlen vagyok, hogy ennyire jól bírom, semmi nem látszik rajtam.
Aztán két olyan pillanat volt, mikor a térdem úgy jelzett, hogy azt hittem kész nem fog menni tovább. De a járás sokkal ijesztőbb volt, mint a futás, aközben egészen jól viselhető volt. Mondtam Zsoltinak, hogy nem fogok tudni gyalogolni, nem tudok a lábamon haza menni. Azt mondta nem baj, most csak fussak. Nem kell gyalogolni. Tökéletes kísérő volt, pont akkor és úgy biztatott, ahogy kellett. Tényleg nagyon köszi, múú!
Saci nénit kétszer láttam, mindig volt két jó szava hozzám, egy tündér, a futók tündére!
Rengetegszer éltem át, valami hihetetlen jó érzést, szép idő van, sokan vagyunk, mosolygunk és jé, tök szép Budapest.
Sorra bukkantak fel itt-ott az ismerősök: Snecikéék, Szkata, Pécsi Peti, Bozót a férj-feleség jelmezben, Forgi, Runka és -e-, és Tónival is szinte pacsiztunk.
Minden ponton frissítettem, jól is esett. A meleg engem nem viselt most meg, de biztos vagyok benne, hogy a vizes sapka rengeteget segített.
Még a felüljáróra felfutottam, előtte csak frissítéskor gyalogoltam bele, de a 39. táblánál, 3 kilométerrel a cél előtt, jujj. Na azt hittem itt a vége, mert egyszerűen nem ment a futómozdulat, itt be kell valljam, hangosan beszélgettem magammal :D Viki! Már csak 3, meg kell csinálni, minden jó lesz, próbálj futni, menni fog! És valóban, mintha beolajoztam volna az alkatrészeket, beindult a gépezet. Oda értünk a Hősök terére és hú, a hideg kirázott, tempó gyorsult és csak mondogattam Zsoltinak, hogy basszus ez hihetetlen jó! Hú üvölteni tudtam volna, az emberek csak tapsoltak, rengetegen voltak én meg 'száguldottam' befelé! Még Zenoka is lencsevégre kapott, vigyorogtam neki rendesen. Már csak száz méter és mindenki tapsol, mellettem érkeznek a maratonosok is, hihetetlen a hangulat. Nővérkém is integet és kiabál Lánykámmal és Keresztfiammal együtt, hú végre a Lányom is látott befutni! Megcsináltam, bent vagyok, juj de jó! Vissza nézek egy pillanatra megállok és tudom: jövőre Maraton kellesz nekem!
Plecsni a nyakamba kerül:
Megkapom a csomagom, mindenféle földi jóval és máris ott a Családom. Puszi, ölelés, örülés. Aztán Zsolti még okosan nem lép ki az edző szerepéből, nyújtásra alkalmas helyre invitál. Nyújtok, körbe nézek és nézem az embereket, sok kicsi hős! Juj, jó itt. Körülöttem a szeretteim, Zsolti még mindig dicsér, hogy hihetetlen, zseniális vagyok. Aztán egyszer csak becsukom a szemem, hátra dőlök és könnyeim között suttogom megcsináltam. Na Tesókámnak több se kell, már a napszemüveg alól csordul le a könnye, hiába ha sírunk ha nevetünk, de egyszerre megy csak. :)
Aztán picit leléptem, chip leadás, és
edzésonline sátor látogatás. Itt Brielnek - aki élete első félmaratonját futotta, és Runkának - akinek meg megígértem, átadtam a kis egyszerű, picit béna általam gyártott plecsniket.
Nagyon jó dolgunk volt, megint VIP szolgáltatásban részesültünk. Zilaci is olyan kedves volt, hogy csak na, köszi nektek, nagyon drágák vagytok!
Utána még Kertemben lazítás, limonádézás Dorcival, Zsoltival és Tónival. Pedig Tesómék haza vittek volna kocsival, de már éreztem magamban újra erőt. :) Még itt is sok ismerős mosolyog, integetünk, futóblogosokkal is pár szót váltunk.
Köszönöm Mindenkinek, hogy drukkolt, tanácsot adott, segített, meghallgatott. Különösen Zsoltinak, különös élmény volt ez így együtt! És köszönöm a futásnak, hogy van :) Rengeteg mindent adott, ahogy az előző, úgy a következő télen se fog megállítani se hideg, se hó, se semmi!
És kedves futótársak: gratulálok mindenkinek, a váltósoknak, a minimaratonosoknak, a 30 kiliseknek és természetesen a Maratonistáknak! Nagyon jól nyomtátok! Találkozunk még, az biztos!
/A térdem kis pihenésre vágyik most, valószínűleg IT szalag probléma, de pár napot biztos várunk./
Ja és reggel a tükör úgy mutatta, mintha vagy 2-3 kiloval kevesebb lennék (mérlegen nem álltam ezer éve), nem maradhatna ez így? légyszi-légyszi! :)
