Vivicitta 2013, az erőltetett PB mentes menet. :)

Na persze panaszkodásra semmi okom, hiszen nem kell mindig PB-t futni ugye?
Illetve ha az kell, akkor talán előtte nap nem kell közel 100 km-t tekerni. De Szobtól haza kerékpározni, végig a Duna mentén, szuper időben, gyönyörű helyen, néhol konkrétan a Dunában. Egyszerűen csodálatos, ezen nincs mit magyarázni.

Talán normálisan kéne reggelizni. De van amikor minden más izgalmasabb és fontosabb, mint egy nyugiban elfogyasztott kiadós reggeli.

Talán meg kéne szokni a meleget. De hát mikor? Esély se volt rá.

Talán nem kéne a rajt előtt 3 perccel a még a toitoiknál állni. Na de akkor nem is rólam lenne szó... :)

Szóval kifogásom akadna bőven, de talán ez most így volt jó és szép és kerek. Na jó igazából teljesen szép sem volt, mert azért egy adag szenvedés fűszerezte. Valahogy nekem a Vivicittán futott félmaratonok mumusok maradnak.. 2 éve is nagyon szenvedős volt.



Természetesen volt előtte Bogyó gyülekező, ahol mentek az utolsó biztatások, hátsimik, nevetések  és tervek. Jó így együtt készülődni egy CSAPATként, a Runberries -el. Sőt talán egy picit túlzottan is elterelődik az ember figyelme ilyenkor.

Persze míg a többiek beálltak a helyükre a megfelelő rajtzónákba, én még lábamat össze szorítva, sorban álltam a mosdóknál.. Sajnos nem én vagyok az egyetlen ilyen hülye felelőtlen, kicsit lemaradós féle.. Mert vagy 5 ember állt előttem csak az én soromban, nagyjából 3 perccel a rajt előtt. :D

Ennek ellenére valami csodás érzékkel sikerült a kordonnál az én zónám rését megtalálni, így másfél perccel a rajtpisztoly dördülése után, áthaladtam már a rajtkapun. Tökéletesnek tűnt a tempó, amit ott akkor együtt tartottunk.

Nagyon jó hangulat volt, csak úgy szárnyaltam... Egészen addig míg az órámon észre nem vettem, hogy talán 5 perces ezreket futni kicsit erős lesz. Itt visszavettem és arra lettem figyelmes hogy a nagy gyorsaságban valamit elhagytam. A lelkesedésem. Basszus.

Igazából jobb lesz ha megszokom, hogy valami átkozott kisördög az első pár kilométeren le akar engem beszélni erről az egészről. Komolyan mondom 4 km magasságában a szigetről kifelé futva erősen gondolkoztam, hogy ha most megállnék, lazán vissza sétálok és majd Évivel végig megyek szurkolni... mert hogy nekem most nincs kedvem futni. "Hát normáliiis? És utána hogy magyarázod ezt meg magadnak? Kapd már össze magad, héé!"

Na, eközben már messze elhagytuk a szigetet, szóval probléma megoldva, nincs esély már itt ki szállásra. A tempóm inkább 5:40 körül mozog és írtó meleg van, nincs merszem gyorsítani. Ahogy telnek a kilométerek, úgy kerül egyre távolabb az egyéni rekord lehetősége is. Tudjátok, a szokásos matekozás most is lefoglalt kilométereken keresztül. :)

A kedvenc részem, kissé beteg módon a rakpart.. Igaz, itt úgy érzi az ember mintha sosem lenne vége.  Igaz hogy a 22 fok, az tűnik vagy 32-nek. De folyamatosan jön szembe a mezőny eleje vagy épp a vége.. Hát szerintem ennél jobb elfoglaltság nincs is, mint lesni az ismerősöket, pacsizni, átkiabálni, mosolyogni.

Úton útfélen jön egy - egy hatalmas hajrá Eperke, hajrá Eperszem, hajrá Runberries, folyamatosan újabb, majd újabb lendületet adva.

Most már kétség se fér hozzá, hogy lefutom és a számok arra utalnak olyan 2 órán belüli időm lesz.


18-19 kilométer környékén a lelkesedésem megint hiányolom és hiába javul a tempóm, úgy érzem az energiám fogytán van. Na most hiányolom a reggelizést...
Mindegy innen már fél lábbal is, de befutok, viszont a mosolyom már nem őszinte.
Pedig azt a hatalmas hangulatú szurkolótábort, amit a SUHANJ nyújtott 18 kilométer után, le írni sem lehet, szerintem rengeteg embernek olyan löketet adtak amivel akár perceket faraghattak le az idejükből, fúú nagyon jók voltak.

Aztán jön a Margit híd, igyekszem minden tartalék energiát hasznosítani és tudom most kell erre a nagyjából 6 percre mindent bele adni, de végem van, basszus. :)

Megyek, futok, robogok, még mindig innen -onnan jön egy hatalmas kiabálás, a már beérkezett Bogyóimtól. Sőt az egészet végig izguló, szurkoló, buzdító Évikétől egy erős pacsi mellet, Vikiiii már csak 350 méter, k...a jó vagy!

Hidegrázás, megcsináltam érzés ON. Kis sprint és csurom vizes, meggyötört fejjel, zakatoló szívvel végre átlépem a célkaput.

Hát ez a "két órás sztori" most 18 másodpercen múlott...

 

A kis Bogyókáimnak meg innen is hatalmas gratu, sok - sok fejsimi, szuperek voltatok! Ki egyéni csúcsot, ki a nehezítő körülményekkel együtt, de nagyon szépet futott! Megcsináltátok! Megcsináltuk!

Dunapart, futi, vivi és végre tavasz! :)

Nem tudom, ti hogy voltatok vele, de én annyira nagyon vártam a jó időt, a napsütést, a rügyező fákat, a színes virágokat.... A tavaszt! És végre itt van.
Már nem kell sokat vacakolni, kis gatya és trikó fel, aztán szedhetjük a lábunk. Nem sötétedik korán, nincs hajnalban sem hideg. Nagyon jó, boldogság. Persze tudom, hamarosan jön a túl meleg van... de sebaj, párszor már kibírtuk, most is kifogjuk.

Hétvégén családi kiruccanás keretében, kihasználva az első tavaszi hétvégét, fogtuk magunkat és elhúztunk Leányfalura. Csudaszupi idő volt, kirándultunk, függőágyaztunk, és élveztük a D vitamin raktárak töltődését. :)
Vasárnap azért d.e. én sort kerítettem egy futásra, míg a család a Duna parton ejtőzött. Valami hihetetlen csodás volt, ott a Duna parton futni, annyira szép volt a táj. Jöttek szembe kerékpárosok mosolyogva, futók integetve, nagyon élveztem. Aztán azon kaptam magam, hogy hoppá már Szentendrén vagyok. Befutottam a városba, az emberek között kacsáztam, a macska köveken és annyira élveztem, olyan hangulatos az a rész, egyszerűen imádom. És amúgy tök vicces volt megyek, futok és egyszer csak kiszúrtam egy általános iskolás osztálytársnőm, ott él, ott van boltja.. Ő meg azon nevetett hogy oké tudja hogy sokat futok, de hogy itt is futva jövök, nem akarta elhinni. Picit csacsogtam, de aztán nem akartam tovább váratni kis családom így gyorsan vissza is szaladtam.
Kis energia feltöltés után meg már hármasban gyalogoltunk vissza Szentendrére, Dorci tök ügyes, indulhatnak a kisebb túrák vele.. :)

Vasárnap meg sokak "nagy örömére" ismét ellepik Budapest a futók. 28. Városvédő futás, a Vivicitta kerül megrendezésre. Így fél 10 - kor elrajtolok egy félmaratoni távolságra. Nem igazán tudom belőni, hogy mit fogok futni. Egy két kis bakit leszámítva, azért egészen jól tudtam futni az utóbbi időben és az edzések alapján tempó gyorsulást is lehet felfedezni. Viszont a meleget én még nem szoktam meg, az okozhat meglepetést is. Minden esetre, ha minden jól megy szeretnék a novemberi Siófoki 1:58-as FM időből egy kicsit lefaragni... Hogy mit sikerül? Vasárnap kiderül!

Nagyon jó, vidám, egészséges futásokat mindenkinek akár ide haza, akár például Londonba! Hajrá Dvorcsák Laci!!! Hajrá Bogyókáim, hajrá mindenki!!

Csak 28 km..., Tóparti Futóparti.

Pár hete felmerült hogy a pár Bogyó megy és az évek óta megrendezett Velencei tó körön részt vesznek. Persze én is barátkoztam a gondolattal, de azért 28 kilométer, az nem kevés. :)
Március utolsó heteiben nem sikerült nagyon futnom egészségügyi okokból, így április elejére tele voltam tettvággyal (némi feszültséggel), és a BSZM beszámolók is nagyon lelkesítettek. Így eldöntöttem, lesz ami lesz, de elindulok ezen a tó körön. El kell kezdenem a hosszú futásokat, nincs mire várni..
2011-ben már kisebb-nagyobb nehézségekkel, de körbe futottam ezt a tavat csak éppen a szervezett futással szemben :D Okosan. :) Meglepő módon nem tartozik a kedvenc futó élményeim közé :P

Na és akkor a vasárnap..

Szerencsére csak reggel 10 kor volt a rajt, így ráértünk 8 kor indulni. Péter, George és Tamás társaságában jött értem. Az út vidáman telt, én még ettem-ittam és tele firkáltam az alkarom, ugyanis minden egyes kilométernek megvolt a gazdája, melyiket kiért futom. A család, a bogyók és  a barátok el lepték a kezem. Igyekeztem nem izgulni nagyon. Ez egészen addig ment, míg oda nem értünk...

Nagyon erős aggódás lett úrrá rajtam és ha nem 4 pasi vesz körül, talán még valami hisztit is meg engedtem volna magamnak, de így eléggé vissza fogtam. Meg mondom őszintén, úgy álltam ott a rajt előtt pár perccel, hogy kínomban már csak nevettem magamon, hogy igazi őrült vagyok, ez most túl sok lesz...

Már előtte megbeszéltük a fiúkkal, hogy ők sokkal előbb beérnek. Ha gáz van értem fognak jönni, ne féljek. Persze már akkor is tudtuk, hogy megállni, leülni és telefonálni, csak akkor fogok ha tényleg valami extra dolog lenne.

Rajtszámot végül sikerült kapnunk, amit persze én elfejtettem magamra tenni.. csak hogy még legyen mivel foglalkoznia a Bogyókáimnak az utolsó percekben :) Hoztam a formám na. :)

Annyira hangulatosan indult a rajt, nagyon jó érzés fogott el, utolsó biztatások, váll veregetések és útnak indultunk. Persze a gyors bogyóim hátát már olyan fél kilométernél sem látom, de sorra feltűnik egy - egy ismerős, váltunk egy két szót, vagy csak intünk egymásnak.

A lábaim nagyon vinnének előre, de nem engedem tudatosan vissza fogom magam, hogy maradjon energia végig... Reménykedem.

Nehezen melegszem be, az első 6-7 km alatt teljesen lehetetlennek látom ezt az egészet, de megyek, visznek a lábaim, valami csak lesz...

Ezután viszont minden a helyére kerül teljesen kényelmes 6:10 - 6:25 körüli tempóban sorra fogynak el a kilométerek. Szokásos matematikázást nyomom, tervezgetek, számolok és mindig egy rövid célt tűzök ki, hogy mondjuk 14 és akkor onnan már csak egyre kevesebb előre mint hátra. Közben ugye van egy 28 fős név listám, amit néha ki sem tudok olvasni :)) de sokat segít így is, hogy van kikért futni.

Ahol lehet nézem a tavat, furán kihalt minden, de ennek ellenére is szép, olyan megnyugtató. Rájövök hogy mennyire szeretek futni, kitisztul a fejem, szinte teljesen üres lesz, nem agyalok az élet nagy dolgain, nem aggódom, csak futok. Nincs más dolog, ami ilyen állapotba tudná hozni az agyam. Szeretem. Szeretek futni.

18 körül kezdenek fáradni a lábaim, de nem veszélyesen. Egyszerűen csak jelzik, hogy köszönik, de nekik ennyi lassan elég lesz. Mosolygok, már csak egy óra kb. és pihenhettek.

Várom a nagy holtpontot, amin át kell majd küzdeni magam, de hiába....

Nagyon tisztességesen frissítek sőt.. Kissé kényelmesen is, megállok, eszem kicsit, iszom, néha beszélgetek is, nem sietünk sehova, nem? :)
24-25 kilométertől már tudom, hogy nem lesz semmi baj menni fog, ez újabb erőt ad. Pár helyen már fáj a lábam. A körmeim is jelzik, ha sokáig akarom folytatni, ők tuti nem maradnak velem, de valahogy most minden jó, még így is.

Itt egy darabon együtt megyek az edzésonline -os vidám kis csapattal, nem vagyok túl szociális, szóval nem is sejtik, hogy a látszat ellenére tök jól húznak és elterelik a figyelmem :)

Úgy tűnik, azért tényleg komolynak tűnt az aggódásom, hogy lehet nem érek körbe, mert a 26. kilométer környékén, meglepetésként ott vár Tamás, aki pici repetázásként, így 4 kilométert dob rá a 28-ra. Ő vidáman nyugtázza, hogy teljesen rendben vagyok még simán behúzza 6 perc alá a tempóm, én meg igyekszem mosolygósan szedni mellette a lábaim. Nem sokkal a cél előtt Péter bringázik szembe, ő még körbe is tekeri a tavat grátiszként.. Őrültek ezek mind! :)

Mivel tudom hogy már csak pár száz méter, így merek emelni a tempón, de közben kezd nyugtalanítani, hogy nem látom a célkaput... Nem lassítok, csak mindenféle nőiességet mellőzve megérdeklődöm Tamástól, hogy mégis hol a ...... ...... van az a ....... célkapu? :D
De végre feltűnik! Utolsó rakétáim is bekapcsolom és szó szerint berobogok a célba! Ez az! Megcsináltam! 3 ó 6 p, ilyen laza frissítésekkel? Nem is rossz. :) Persze ha nem ahhoz hasonlítom, amilyen időket a fiúk futottak.. ;)

Örömködés, fényképezkedés és a felfedezése annak, hogy annak az autónak a kulcsa, amiben száraz, meleg ruha vagy a pénzünk megtalálható, bizony Péterrel együtt még megkerüli a Velencei tavat immár két keréken. Sebaj, megfagyni azért nem fogunk az uszi aulájában addig meghúzzuk magunkat. :)

De később megérkezik Péter vele együtt Gyuri is egy laza 33 kili és 5 óra futás után. Együtt próbáljuk a meleg vízzel meghálálni lábainknak a kitartásukat, majd hazafelé a gyomrunk díjazása egy sokat emlegetett babgulyás némi rozéval. :)

Szép kis nap volt, úgy érzem 6 hónap múlva meg lesz az, aminek most a 2/3 -a sikerült. :)