Az utolsó napokban nem győztem fogadni a kedvesebbnél, kedvesebb biztatásokat és üzeneteket. Éreztem, hogy most nagyon sokan szurkolnak nekem. Én csak egy dologért izgultam, hogy a rajtba jussak el egészségesen, mert onnan már menni fog. Most nagyon sokat pakoltam a zsákba, ami valószínűleg nem is volt már teljesen üres. 10 hónap alatt 1750 km, ami eddig még 12 hónap alatt se jött össze sosem, pedig már 9 év van mögöttem. Bizakodó voltam nagyon és meglepően nyugodt.
Csütörtök estére már majdnem összeállt a szett is, de szerencsére valami azt súgta két nadrágot vigyek, ne csak röviddel készüljek. 15 x átbeszéltük, hogy akkor most minden tutira a bőröndben van? Frissítés, cicitapasz (ez nem nekem :P), övtáska, vazelin, tabletták... és tetőtől talpig ruha check. Ilyen szempontból is jó, hogy mindketten futunk, bár sejthetitek hogy kettőnk közül én egy icipicit izgulósabb vagyok.
Pénteken már mentünk a rajtszámokért, itt érezhető volt hogy nagyon sokan leszünk vasárnap, de mégis kivételezettek, mindenki nagyon kedves volt, sőt még az utcán is sok szerencsét kívántak. Annyira sok ember indul a maratonon, hogy az expo nagy részére (shop, rajtszám felvétel, kiállítók) csak az mehet be, aki fut. Most azért örültem, hogy újra futóként jövök egy maratonra. Alig vártam, hogy meglepjem magam valami Berlin maratonos cuccal, de ami a legjobban tetszett az egy finisher póló. Na basszus, most ezt mennyire szerencsés bevállalni? Nem voltam hajlandó ott hagyni, tudtam hogy vasárnap már jogosan lesz nálam.
Estére kicsit kipurcantuk, gyors vacsi végre CH ;) és viszonylag hamar fekvés. Reggel a sparthatlon hírek kissé túlcsordították az érzelmeim, egy pici sírás már volt. Te jó ég mi lesz ebből vasárnapra. Gyors reggeli után siettünk a szervezett átmozgató futásra, a Generali Breakfast Run-ra. És mennyi jól tettük! Olyan hangulat volt, hogy nagyon nem is tudom leírni, az emberek mosolyognak, körbe a házakból kinn az ablakban lógnak és tapsolnak, most ha azt írom hogy itt is vissza kellett fogni a könnyem, már tuti hülyének néztek. Nagyon lassan mentünk, de olyan jól esett. Pikk pakk az olimpiai stadionba értünk, annak is megvolt a hangulata azért rendesen, itt már biztos voltam benne, hogy jó lesz ez a maraton.
Délután kaja, séta, készülődés, kaja. Itt akadt egy kis fennforgás, készítjük össze a cuccaink, majd az expos szatyor egyikében van két darab rajtszám és egy-egy chip. Itt kicsit lesápadtam, hogy most akkor mi lesz? Lehet lesz a nevemen egy mindenhova indulási jogot adó kurva jó maraton? Tomi meg élete leglassabbját futja? Na, gondolom nem mi lettünk volna az elsők, akik mentek volna vissza hogy akkor most melyik-melyik, így előrelátóan a rajtszámon rajta van a chip azonosító is. Hurrá.
Este még jól az arcunkba nevetnek az étteremben, hogy nem futni fogunk mi holnap, hanem úszni. Köszi! Lefekvés előtt mindent össze rakunk, tabik külön kiporciózva, chip a cipőn, gélek a helyükön, rajtszám fenn. Magamra sem ismerek. Mondjuk az elmúlt két hétben is nagyon ügyesek voltunk, kajára, vitaminra, italra, hengerre és pihenésre is több figyelmet szántunk, mint eddig kb. bármikor.
Ez eddig hosszabb lett, mint maga a maraton, de ne féljetek arra alig emlékszem, szóval mindjárt befejezem. :)
Vasárnap reggeli állapotom jól jellemzi, hogy miközben kimondom reggeli közben, hogy én azért már izgulok, újra sírok picit. Tamás megszokta, hogy ilyen vagyok, kedvesen helyre rak pillanatok alatt.
Az időjárás szeles, picit csíp, de nem vészes. A rajterület hatalmas, de szépen el van minden osztva, kitáblázva, elég profinak tűnik. Tamás az elején rajtol a D zónából, útra engedem, sok sikert kívánok, majd picit később már weboldalon követhetem.
Viszont nem felejtettem el, hogy azért jöttem, hogy jól érezzem magam, picit szellősebbé vált a mezőny, így kimentem a szélére, pacsiztam, mosolyogtam és egyre többször hallottam:
"Vittora, super!, Vittoria! Go!, Vittoria, you are beautiful! ( Najó, utóbbit csak egyszer)"
Egyre szebben hangzott, ahogy kiejtik a nevem. Töltődtem nagyon. Az eső rákezdett rendesen, de az emberek ezzel mit sem törődve minket biztattak, imádtam!
Az órán csak a pulzust láttam, többnyire bőven a tervezetten belül volt, így ahol tudtam próbáltam kicsit gyorsítani, de általában a kerülgetés nem segítette ezt. Minden kilométer után, láttam a tempóm, többnyire elégedett voltam, mert a frissítés is egyre gyorsabban ment.
Egy idő után már a pocsolyákat is kerülgetni kellett, persze volt mikor feleslegesen, mert mellettem telibe bele mentek, amiből kijutott nekem is. Időnként ilyen nevetőgörcs tört rám, hogy amúgy egy kicsit biztos hülyék vagyunk. Egyszer csak a sok eső miatt, leszakadt a rajtszámom, egy darabig a szél fenntartotta, de amikor a másik sarok is elengedett kénytelen voltam perceket (1-2) elszúrni azzal, hogy vissza tegyem. Egyrészt hogy a képeket utána megtaláljam rajtszám alapján, másrészt a sok Vittoria, nekem olyan volt mint valami doppingszer. :)
Nagyon vártam Tamástól az smst, mert azt kiírja az óra, mikor megkaptam, megnyugodtam, élete második legjobb ideje, 3:14, bíztam benne,hogy ő se csalódott, hiszen a körülmények nem olyan barátiak most.
30 körül kicsit fáradtam, de ez sem volt vészes, most csupa pozitív manó volt odabenn is, szóval ahelyett hogy pánik gombot nyomtak volna, elkezdték dobni az emlékeket és elképzeléseket, hogy kivel mennyit futottam, hogy ki mennyire drukkol, jaj de hálásnak éreztem magam.
Itt az órám már 4-500 méterrel többet mutatott minden táblánál, így ha az óra adott is volna reményt a PB-re, a táblánál kiderült, hogy 6 percesekre lenne szükség. Nem tudom, hogy ez belefért volna e, de nem mertem kockáztatni. Egyre közelebb és közelebb kerültem a végéhez, valahogy nagyon megtudtam élni, hogy már csak 6-5-4 km és ott vagyok, mennyire ritkán van ennyire közel az ember a céljához? Folyamatosan előztem, ez is erőt és lendületet adott. Gondoltam magamban, hogy fasza hogy az elmúlt két nap kerülgetett a sírás, most meg semmi. Jaj te kis naiv....
Egy két kanyar és basszus futok át a Branderburgi kapu alatt, egyszerre voltam nagyon hálás, hihetetlen boldog és felszabadult, azt se tudom mi mindent művelhettem azokon az utolsó métereken. Beértem és konkrétan bömbölni kezdtem, nem kicsordult a könny, nem pityeregtem, hanem semmivel se törődve, zokogtam. Úgy 5 percig tartott, ezalatt elmentem a csomagosztás mellett, nem lett csomagom, elmentem a fólia osztás mellett, az sem lett. Még jó, hogy az érmet elhoztam :)
Itt találkoztam Anitával, megölelgettük egymást.
Tamás extra jó fej és visszajött értem, meleg ruhát hozott meg ajándékot az Angyali Bogyóktól, persze újra sírtam. :)
Na ez volt én Berlin maratonom (04:34:59), szerettem nagyon! Danke Berlin, találkozunk még!
Nagyon szépen köszönöm, ezt a rengeteg támogatást és szeretetet amit kaptam tőletek, magammal vittem és viszem tovább az úton! Szerencsére már a tipikus "post marathon blues" is mulandóban ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése