12 hete készültem életemben először, rendesen edzésterv szerint, fejben erősítve, csak november 29-e lebegett a szemem előtt. Nem voltak extra nagy vágyaim, de egy becsületes készülés után, szerettem volna kivenni amit bele tettem ....
4:12 ez volt a terv, azaz 6 percesekkel lefutni a maratont. Hát ez álom marad még egyenlőre.... De ne szaladjunk ennyire előre.
A budapesti maraton után nagyon kedves ajánlatot kaptam a barátaimtól, futótársaimtól. Hogy ők városnézős maratont terveznek, így kísérnek engem és segítenek nekem majd Firenzében. Megható és szinte hihetetlen ajánlat, de elsőre nem fogadtam el, illetve gondolkozási időt kértem, mert azt hittem nekem mindenképp kell az a rész, amit lelkileg megélek egyedül egy maraton alatt. És túl nagy lemondásnak éreztem részükről is, úgy éreztem nem fogadhatom el. Végül sokszor átbeszélve, átgondolva, igent mondtam. Ez volt a leges legjobb döntés, amit hozhattam, mert nélkülük nem is tudom mi lett volna velem. Egy kikötésem volt, hogy Tamás nem jöhet velem, mert mellette megengedem magamnak hogy hisztizzek, szenvedjek ....
Egészen jól haladt a felkészülés, általában heti 4 esetleg 5 futás, volt benne gyorsító, volt hosszú, voltak biztató számok, megnyugtató sikerélmények. Megint nagyon sokan mellettem voltak, testileg lelkileg támogattak, velem futottak, tanácsot adtak, segítettek. Köszönöm! A legemlékezetesebb edzés siker, mikor 31 kilométert sikerült 5:45 körüli tempóban, teljesen jó állapotban futnom. Aztán jött egy kis nátha, amit egészen jól ki is feküdtem, azt hiszem kettő edzést kellett miatta kihagynom. A következő hosszú már nehezebben ment, de végül leküzdöttem azért. Másnap vért adtam és ezután 4 nappal Siófoki félmaraton előtt nagyjából fél órával, jelentkezett a menstruációm, hogy ő is jönne velem.. Remek :/ Hamar megnyugtattam magam, hogy akkor két hét múlva a maratonon nem lesz velem, akkor még nem tudtam hogy nála sokkal rosszabb, gonoszabb vendégem lesz....
Siófokon ezek után nagyon megküzdöttem, görcsöltem, majdnem elájultam és csak kínlódtam. Nem tudom mi vitt ott végig... De a megállásokkal, küzdésekkel is 6 perces átlagom lett, így megragadtam ezt az egy pozitívumot és úgy döntöttem, hogy nem engedem magam megijeszteni.
Nagyon sokat agyaltam a versenyen, nagyon nagyon szerettem volna egy jót futni. Biztos voltam benne, hogy valamennyit javítok az időmön, hiszen az elmúlt hetek munkája, az 5 év alatt gyűjtött tapasztalat, a 3. maraton mind okot adott erre a magabiztosságra. Jó jel volt az is, hogy míg a szeptemberi futásaim átlag tempója 6:24 volt kilométerenként, ez novemberben már 5:59.
Jöjjön a fekete leves, tabuk nélkül....
Na mielőtt ebbe belekezdek, leírom hogy tudom, hogy a lányok nem pukiznak, tudom hogy ők mindig illatosat kakilnak és maximum a hüvelygombáról beszélnek ha magukra maradnak. Én most beszélek másról is, hiszen biztosan tudom, hogy nem vagyok ezzel a problémával egyedül, csak senki nem beszél róla. Viszont szerintem ez a probléma van és még nagyobb gondot okozhat, mint az a történet végére ki is fog derülni. Na izgultok már? :P
Szerda estére egyértelmű jelét adta rég nem látott vendégem, hogy ő akkor most meg ő jönne velem ezen a maratonon. A csúf, gonosz, roppant kellemetlen aranyér. Tavaly már a síelésem is keresztbe húzta, így a sípályáról egyenes út vezetett a sebészetre... Azóta nem láttuk egymást.
Gondolhatjátok mennyire nem örültem, krém, kúp és még Tesóm egy gyógyszert is adott, 3 napom volt hogy csodát tegyek..... Persze ez némileg csökkentette a turistaságomat is, de bármit megtettem volna, csak legyek rendben a maratonra... Persze ezt megélni, elfogadni nem volt könnyű, szegény Tamás végtelen türelmesen nyugtatott, amikor fél órán át sírtam, hogy baromira elegem van.
FIRENZEKicsit hosszú utazás, extra sok kavargás a dugóban, remek társaság, kirándulás. átmozgató futás, töltődés, sok nevetés, hangolódás és gyors gyógyulás. Ez jellemezte a hétvégét.
Nagyon pozitívan ébredtem, nagyon sok erőt adtak a többiek, Tamás és a fiúk is nagyon hittek bennem, minden rendben volt, vendégem is visszavonult. A kaja, az alvás, a folyadék bevitel szinte tökéletes volt, éreztem itt van az én időm. Tamás egyedül ment, sejtettem, hogy dobbantani készül, Péter a Lányokat kísérte, Ildi igen kilátástalan háttérrel, de hatalmas hittel rajthoz állt, Eszter is PB-re készült. Én két Gáborral készültem a csatára, megvolt az előre megtervezett taktika, többféle iramtáblázattal ... szinte mindenre felkészülve. Zsebemben két gél, 3 sótabletta, magnézium, szívem csordultig tele szeretettel és izgalommal, boldogan rajtoltunk el.
Mentünk, ahogy menni kellett, hangolódtunk, kerestem a lelkesedésem, de csak a feladatra koncentráltam, fiúk diktálták a tempót. Biztattak, mosolyogtak, nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy de jó dolgom van. Ami elkezdett feltűnni, hogy nem az van ami szokott, nagyon nagyon dolgoznak az ördögök a fejemben, hogy lassabban, hogy álljak meg, hogy valami nem oké.
Nem mentünk gyorsan, nagyon figyeltek a fiúk, hogy mennyire húzhatnak. Mégis én már azt hittem, hogy lehet 5: 30-ba megyünk csak nem mondják, de most dobbantásra készülünk?? És nem. Tervezetten mentünk, majd szép lassan lassultunk és én küzdöttem. Gondoltam sebaj, biztos ilyen egy maraton, amit időre futsz, hogy mindent bele raksz és a határaidon játszol. De nekem nem itt vannak a határaim... olyan gyanúsan rossz volt minden. :(
" Ha nem is lesz 4: 12, de mondjuk 4: 20 alatt leszünk, én ebbe most mindent beleraktam, büszke leszek magamra"
" 3 a magyar igazság, soha többet nem futok maratont, be kell látni, nem nekem találták ezt ki, én ehhez kicsi vagyok"
Közben belül meg azon agyaltam, hogy mit gondolhatnak a fiúk, hogy mennyire kis gyengus vagyok, ilyen hamar kínlódom, már nem mosolyogtam, nem beszéltem, csendben küzdöttem. Igyekeztem csak a jóra gondolni, a rosszat kifújni, és hinni....
Egyszer csak jobbra fehér lepellel eltakart rész, sok orvos, nem szabad oda néznem tudtam. Csak Gábor arcát, láttam, tudtam hogy ott nagy baj van....
Menjünk tovább, fel a fejjel, össze kell szednem magam. Ezért jöttem, most ne vacakoljak már...
Olyan volt mint egy hullámvasút, néha kicsit jobban ment előzgettem, de hamar újra vissza. Fiúk próbáltak feldobni, biztattak és agyon dicsértek, elképesztő támogató szeretet sugárzott belőlük. Ahogy ígérték is:
"Könyörtelen szeretettel fogunk téged támogatni"
Farkasember néha dalra fakadt, annyira jó hangulat volt, és én még mosolyogni sem vagyok képes.
Iszonyat nagy küzdelem zajlott, de nem csak ott a pályán, hanem belül a szervezetemben, az ereimben... de ezt akkor én még nem tudtam.
Egyszer csak kézremegés, nagyon rossz, mindjárt elájulok érzés. Megálltam Gábor nyakába borultam és felzokogtam, hogy azt hiszem valami baj van. 23 kilométer körül lehettünk, egy gél és egy sótabletta, több adag víz volt bennem. SEMMI nem indokolta amit éreztem. Gyümölcspürét adott Kispajtásom és megnyugtatott, hogy ezen át fogunk esni, ne ijedjek meg, nem lesz semmi baj, picit sétálunk és megyünk. Össze szedtem magam, mentem, majd hánytam. Na akkor tuti ez bántott, tovább mentem, úgy emlékszem itt újra hánytam. Megszédültem és zsibbadni kezdtem, kezemben lábszáramban és már a fejemben is. Ültem az út szélén. Zokogtam. Nem szeretném abba hagyni, de képtelen vagyok folytatni, mit kéne most tennem??? Hátamra egy motoros melegítő leplet hoz, fiúk támogatnak, tanácskozunk, megnyugtatnak, hogy velem maradnak. Sétálok, hátha.... picit újra futok. Megint hányok. Nagyon elfáradtam, Aludni szeretnék. Fel kell adnom, engem otthon egy 10 éves csodalány vár, nem mehetek tovább. Hangosan kimondom: nem megyek be, nem tudok, nem lesz érmem, nem lesz egyéni csúcsom, nem lesz firenzei maratonom. Tamás hiába vár a célban. :(( Ez a verseny számomra most véget ért. Aki nem fut, annak ez most lehet érthetetlen, de iszonyat nehéz volt ez ott fejben. Innentől felgyorsultak az események, de annyira megható képek maradtak meg a fejemben, hogy még most is hidegrázás kerülget és sírni tudnék ha eszembe jut.
Sétálunk a szervezőkhöz, két Gábor két oldalamon, átölelnek, fognak hogy ne essek össze, mellettünk zenekar, köztük egy bohóc, mindenkit biztatnak, meglátnak a bohóc velünk jön és csak mondja és mondja egy szót sem értek, mert olaszul beszél... én zokogok tovább. Pillanatra abba hagyom puszit dobok neki, hogy értse hogy értem hogy ő segíteni szeretne, de most tényleg baj van.
Rendezőknél majd össze esek, újra hányok, orvosi csapat rohan oda, vérnyomás mérés, mentővel az orvosi sátorba visznek, pedig 400 méterre van... Nem értem hogy kerültem ide, mármint feldolgozhatatlan ahogy pörögnek az események. Ők olaszul beszélnek, én picit angolul, nehezen értjük egymást. Tamás basszus, Tamás most nagyon kéne, ő tud csak olaszul.... 28 kilométernél vagyunk, ő már tuti befutott, telefon nincs nála... Nálunk is csak egy, Gáboré. Vizsgálnak, EKG készül, újabb vérnyomás, Javasolják hogy menjek kórházba, magyarázom nem szeretném, de be kell mennem. Elmagyarázzuk nekik a szívműtétem, hiszen már a 3. EKG készül, félek hogy nehogy az legyen a gond, innentől kezdve, nincs választásom be kell mennem, pedig az EKG jó eredmányt mutat.
Remegek, sírok, néha majdnem hányok. A fiúkat elengedem, menjenek, nehéz helyzet, nagyjából könnyek között búcsúzunk, de sietnek, hátha ők előbb elérik Tamást. Megszakad értük a szívem, ezért jöttek Firenzébe? Ilyen maratonjuk lesz? Annyira sajnálom :( Mit ronthattam el???
Mentő ajtó csukódik, a könnyem újra ömlik, de a sziréna elnyomja a zokogásom zaját.
Na nem akarom sokáig húzni, mert szerintem már eddig se jut senki, olyan hosszú lett. Kórház, olasz stílus, kiabálás, rohanás, kapkodás, nem értek egy szót sem, minden angol tudásom előjön az agyam legmélyebb bugyraiból dolgozom :D Nem adnak inni, hiába könyörgök, Majd a vizsgálatok után... Vattát köpök, órák óta nem ittam, infúziót sem kapok, mi lesz most? Tamást elérem, beszélünk, sírunk, újra beszélünk, beszél az orvossal és ígéri hogy jön és megment. Megkérdezem hogy ugye ő legalább jól van?? És ugye szépet futott, persze 3:20-at!! Ezzel a jó hírrel egy darabig elvagyok, büszkeség önti el a szívem. Kár hogy ő nem lehet ma büszke, újra sírok...
Még egy maratonfutó fekszik a folyosón, ő már infúzión. Ketten kötöttünk itt ki...
Este 5 körül kapok vizet és infúziót addigra kiszáradtam, a fejem borzalmasan fáj, teljesen kivagyok. A folyosón üvöltöznek, zajlik az élet. Angolul megbeszéljük az orvossal mit csináltam, hányadik maratonom stb, félig meddig értjük egymást. Szedett be gyógyszert esetleg???
És itt össze áll a kép, egy pillanat alatt értek meg mindent....De nincs kedvem, és erőm elmagyarázni angolul, hogy arany a seggem :D és ezt próbáltam meg napok óta gyógyszerrel rendbe hozni, sikerült is. De az erem ezzel szűkítettem... Majd egy maratont akartam ráfutni. Csoda hogy a szervezetem kissé felborítottam?? Nem.
Azért írtam le, mert nekem ez egy nagyon drága tanulópénz volt, idő kell míg ebből felállok rendesen. De fel fogok :)
Később saját felellősére eljöttem, mielőtt zárt osztályra kerülök az ottani hangulattól... Újabb labort fogok készíttetni, mert két értékem nem stimmelt. Meg szeretnék nyugodni, hogy minden rendben.
Köszönöm ezt a sok aggódó üzenetet, a sok szeretetet itthon és a helyszínen egyaránt. Sajnálom, hogy a fiúk maratonját ennyire keresztbe húztam és sajnálom, hogy majdnem éhen halt miattam mindenki a maratonja után, csak azért hogy együtt vacsorázzunk. Mindenkinek tiszta szívből gratulálok itt is!! Nagyon köszönöm!! Ölelés nektek ;)
És ebben a pillanatban jött az email, kérik a chippet, mert nem látják az eredményem. Ha kibírtam sírás nélkül, akkor már egész jól vagyok, nem? :)
